Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Szalatnai Rezső: A százesztendős Puskin

SZALATNAI REZSŐ:

A SZÁZESZTENDŐS PUSKIN

1937 január 29-én volt száz esztendeje, hogy meghalt Puskin, az orosz költő. Csodálatos a léleknek a testtől való függetlensége. A száz év csak megerősíti ezt a függetlenséget, megerősíti és hitelessé teszi az egész szellemi világ számára. Puskin művészete elevenen él; a száz év nem pormentesítő irodalomtörténeti jubileum csupán, hanem a költői ige érvényességének közvetlen bebizonyítása.

Különös íze van már ennek a száz európai esztendőnek is, mely emlékezésünk elé állítja e beborúlt világ peremén azokat a szellemeket, amelyek az örök európai emberiességi eszméjének nevében harcolták végig az esedékes nemzeti forradalmakat. Száz évvel ezelőtt szerepeltek az angolok közül Róbert Browning, Thomas Carlyle, Edgár Allan Poe; a franciák közül Victor Hugó, Stendhal, Saint-Beuve; a németek közül az 1805-ben meghalt Schiller és az 1832-ben elhunyt Goethe szellemi légkörének tovább-terjesztői: Hölderlin és Heine; az olaszok közül Manzoni; a csehek közül Mádha és Kollár; a magyarok közül Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarthy; a dánok közül Kierkegaard, a nagy metafizikus; a lengyelek közül Adam Mickiewicz; az oroszok közül Gogöly, Lermontov és elsősorban Alexander Szergejevics Puskin. Csupa ragyogó név, mely nélkül Európa szegényebb volna, talán ki sem alakult volna úgy, ahogy kialakult szellemi arcéle, létre se jöttek volna azok az írók és bölcselők, akiknek elindítója és erősítő kórusa ez a szellemi sereg volt. Puskinban valami kép benne van e hősök mindegyikének sajátos sorsa és érvényesülésének egész története.

De Puskinnak szerencséje is volt. Első ízben akkor érte az a szerencse, amikor röviddel halála után tüstént nemzeti költő lett. Gogoly mondotta először, hogy az orosz lélek rendkívüli és talán egyetlen megnyilatkozása Puskin. Sőt prófétai megnyilatkozása, tette hozzá később Dosztojevszkij. A szvetogori zárda, ahol Puskint eltemették, minden oroszok szellemi problémáinak hites helye lett, az Európából diszszid áló orosz Iélek Mekkája. Ki hitte volna, hogy ez a Mekka a cári birodalom bukása után is megmarad, sőt az eddiginél is nagyobb fénybe borúi? Ez Puskin második szerencséje. Mert mire életének egy dátuma ismét az emlékezés előterébe juttatja őt, már megint az egész nemzeté az új birodalmon kívül és belül. Ha véletlenül előbb hal meg és így előbb lett volna esedékes a száz esztendős ünneplés is, ugyan mi maradt volna belőle a forradalmas idők szentesítette politikai és irodalmi mérlegen? Hiszen a szovjetcsillagi első évéiben, emlékezzünk csak vissza, Majakovszkij rohamra vezette fúriás futurista verssorait a cár történetírója, a züllő orosz úr, Jevgennij Anyegin, írója ellen, aki maga is csak olyan életformát élt, mint nevezetes versének mokány hőse. De hol van a tavalyi hó, hol van Majakovszkij az ő „elektromágikus-dinamikus" városával, forradalmi eposzával és rajongóival, akik sárbataposták a „burzsujbetyár" Puskint? Majakovszkij versei ha-