Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Kritika - Marék Antal: Három verskötet. Horváth Béla: Utolsó jelenések, Takáts Gyula: Kakuk a dombon, Zalai Fodor Gyula: A zsákhordó dala

„h metsző, éles, fütyülő halálba", — mikor fogom elfelejteni ezt a sort! Vagy azt a nehéz őszi képet:

Betelt az év; ez volt az áldomás.

Törlik szájukat illedelmesen.

Még egy ütés, egy végső. Nincs tovább.

Már foszlanak is szét a réteken.

Fénylik a fonnyadt fű. Az ól, a csűr ragyogva izzad és csöpög. Amott egy szántógép a gőzlő domb mögül a ködön át az égre vánszorog.

Ez az égre vánszorgó szántógép — megint csak Vörösmarty súlyos, döbbenetes fantáziájal

És milyen szorongó kapcsolatban van a 49 után Nyéken megbúvó költő démonával, — a borral.

Pincém előtt a fára seregélyek, aztán az alkony települ csipogva.

Pohár boromban figyel még az ének, de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.

Vagy egy másik verséből:

Poharam alján a remegő borban kémlelem próbált arcom; fintorog.

Azt támasszátok fel, mit ifjan hordtam, főniksz-lángjaim, lobogó dalok!

De tud még félelmetesebbet a véres vadállat-szemekről:

Az új hold, mint begyes kakas haladt kényesen már a duzzadt feliegek felett ...

Mint véres vadállat-szemek csillogtak ránk a poharak.

Milyen férfias, fojtó, komor erotika füstöl ilyen soraiból, — megint csak vállalhatná a Fóti dal elnehezült írója.

Jó fürdő, vetkező helyet keresgéltem a partokon.

Alkonyuk. Vörös-feketébe öltözködött a Balaton.

Mint óriási bársonyszoknya úgy rezgett, suhogott a víz.

Szélén a fel-felcsillanó hab a tiszta, gazdag csipkedisz.

így rengett, így járt. — járt egy ősi lassú, de vaskos ütemet.

A szélben érces dalt sziszegtek a testes, borszagú hegyek.

De mi okozta hát ezt a változást? Miért lett ez a fiatalember a feje fölül „hessenthetetlen éj" költője? Kalandozó képzelete mikor vált hűtlen előőrssé, ki az alkonyi hegyről csüggedve vissza sem int már? Miért vágódik arccal le a sárba, mintha gránátok vitatkoznának fölötte? Mi ez a szomorúság, amely így kérlel: „Barátaim, elhagytatok, óh ne térjetek vissza még! Hagyj te is kicsit, szerelem!" Mit látott az ember, aki ennyire leszámolt mindennel és ennyire reménytelen: „Nincs menedék. Se magosság, se jajszó. — Mennyből mentőöv nékem nem esik, — se kötélhágcsó a hajnalcsillagról. — Tudom a zsinórpadlás titkait."

A feleletet ő maga adhatja csak meg: >

Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog a férfikor. Leplét ejtve a környék ezer fényével int és mosolyog, s te, — te mily elfeledt hatalmak, baljós árnyak visszajöttét,

micsoda barbár mitológiák kúszását érzed feléd napra nap, dobogó szívvel e derűs világ tündöklő tájain, mióta ezüsttel vegyül hajad?

A költő találkozott a férfikorral. S nem mondhat többé mást:

Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán Nehéz sarába bár a földnek Áruló gyökerek kötöznek, Tanuld el életed csúcsán

Vad pátoszát a szál fenyőknek.

HÁROM VERSKÖTET.

HORVÁTH BÉLA: UTOLSÓ JELENÉSEK, TAKÁTS GYULA: KAKUK A DOMBON, ZALAI FODOR GYULA: Á ZSÁKHORDÓ DALA.

Horváth Béla kötete már megjelenésében is jelzi, hogy szerzője nemes ízlésével új irány felé mutat. Francia verseskönyvekre emlékszünk, melyek hasonló tipográfiával a legszellemesebb nemzet líráját hirdették. Horváth Béla a nagy katolikus franciák szellemi termékein nevelkedett, az anyaszentegyház hagyományait őrizte hűséggel s küzdött minden ellen, ami a szellem szabadságát elnyomta. Harcol és imádkozik s e két ténykedés