Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Kritika - Marék Antal: Három verskötet. Horváth Béla: Utolsó jelenések, Takáts Gyula: Kakuk a dombon, Zalai Fodor Gyula: A zsákhordó dala
ben már egybefoga'tuk a költő költészetének két legfontosabb tulajdonságát. De idézzük őt magát: Domonkosok! ne hagyjatok el engem! Szeressetek, ti szentek és Barátok! Kalandjaimat végig énekeltem És minden dolgom itthagyom tirátok. Hadd váljanak ki belőlem a bűnök, Kínáljatok az égi seregeknek, A Boldog Egyház keblén föíhevülök És vállamon zöld csillagok rezegnek. Szertelenség és alázat, vakmerőség és szemérmesség, ima s gyűlölet úgy váltakoznak a sorokoan, mintha mindez természetes volna. A költő ég és föld között leng, ég abban a tűzben, melyei költészete gyújtott leikében. Néha csodáljuk a költőt, ki egyik kezével a csillagokat éri, míg másikkal templomok keresztjét érinti. Nem bírhatja sokáig ennyi lendülettel s ennyi önemész.éssel, valahol össze keli törni valaminek, hogy a fizikai törvényeknek érvényt szerezzen. A költő leikében máris érezzük azokat a pontokat, hol túlságosan megfeszülnek izmai s idegei, hol különleges határok zárják el előle a kiteljesülés boldogító érzését. Egyben sajnáljuk is a költőt. aki egy életet tett fel verseire. S míg egyéniségének szertelenségeit az anyaszentegyház törvényeivel tartja féken, érezni szavain, a boldogtalanság keserűségét. A költő csakugyan nem boldog. A szociális hang, amely mint királyi palást beborítja verseit, lépten-nyomon visszautasításra bukkan s ez mindennél jobban fáj a költőnek. Ö igazában véii é.ezni mindazt, amit Krisztus tanított. A gyakorlati éiet ezzel szemben sokszor ellentétes a krisztusi tanításokkal. Nem csoda hát, ha a költő itt toporzékol s ha itt-olt isteni segítséget kér szenvedései láttán, mindez csak arra jó, hogy pillanatnyilag megcsillapodjék. Az indúlat továbbra is ott lappang a sorokban, mint a forró láva a tűzhányók mélyén. De a hegyet virágok és fák borítják, templomok és papűk, hívők és bűnösök s nem szabad szétrobbantani s ezeket szépségeikkel és bűneikkel együtt elönteni, mert megszakadna a szíve. Nyomomban nyugtalan csillagok csavarognak, Az Isten bátor csizmákat csatolt rám: A csalhatatlan költő áimegy a csatornán. A harcos filozofáló költő hangja egyelőre új harcos és tanítói hang a magyar iírában. Szándékai tiszták, hangja kiáltó s bár néha zökken egyet a köitő csalhatatlansága, egészében értékes, időálló és egyedülálló. Takáts Gyulát a Dunántúl küldte. Az a Dunántúl, amelyik annyi költőt adott s ad szinte szakadatlan sorban a magyar lírának. Mintha Berzsenyi zengene e komoly zengzetes magyar nvelven, vagy akár a Vergilius vagy Horatius hangját hallanók a békés magányról. Takáts Gyula a magány költője, de ez a magány tele van mu-, zsikával, olyan muzsikával, amelyet csak az hallhat, aki érti a szavát. A csendben, amely megüli a tájat, jelentős esemény minden csöppnyi mozgás. Takáts Gyula figyeli a csendet s meglát és meghall minden mozgás , ami az élet egyhangúságát megzavarja. Ezen túl az a szép, amit maga körül lát. A táj maga a legnemesebb élményanyag számára. Az emberek, akik körötte szegényen és bölcsen élnek, versre késztetik. Mindezen túl fiatal kamaszos hang uralia el verseit, de ez a szertelenség, mel/ ennek nyomában kél, nem nyugtalanít, de felderít. Az életnek bizonyos szakában lehet valaki ilyen vidám s derűs, ez a kor soha nem tér vissza. A költő ne adjon semmit irodalmi irányra h.) számot tart arra, hoy őszin e költőnek nevezzük, gátlás nélkül verseljen A költő kaoosi dombok alján ezt is teszi. Dicséret ér e. Kész verselési technikájába, ahogyan most a fiatalság üde hangjai megférnek, elhelyezkedik majd a későbbi évek meditálása s kopottsága s az öregkor megható derűje. A keret adva van s a köitő ebbe lehelyezheti mindazt az érzést, ami lényét minden időben megérintette. Sokszor az a benyomásunk, a színek láttán, amiket a költő oly sikerültén szavakba mázol, hogy valamikor festőnek készült s így őrződtek meg benne maradéktalanul a színek. Olyan tájképeket festett volna a Dunán’.ú’ról, amik tökéletesen visszaadták volna minden árnyalatát. Takáts Gyula tartalmilag egyelőre nem nyújt sok élményanyagot az olvasó számára. Játéka a szavakkal elvonja figyelmét a mondanivalók mély
