Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Fiedler József: "Sic fata volunt"

A szívem is ilyen kotnyeles lény. Ha hallja bimbók pattanását, szirmok vagy csillagok hullását, vagy ha egy nemzet a keresztjén vérzik s a zengőn csurgó cseppek pirosra festik át a csöndet: dalol szívem, e kotnyeles lény.

Nagy háború volt: én fütyültem. Nem hallgattak a nagyhatalmak, fütyültek rám a kishalaimnak, csak verekedtek megőrültem, ránk hoztak ezer borz a dalimat, míg hajszolták a diadalomat, én tiltakoztam, mert fütyültem!

És beleszóltam a cellámból, midőn a Tűzhányót befedték virággal s arra építették a béke tornyát. Mordul, lángol a Vulkán: ing a béke tornya s nem tartja csak pár szócikornya. Én beleszólok a cellámból.

S beleszólok az új Tavaszba, melyet várnak a jók, a szentek, mely lélek-rádióin; üzenget.

S míg harimatoz az Ür mai ászt ja, mlint a rigó a rigóságát: szívem jóság- s boldogság-vágyát belezengem az új Tavaszba.

FIEDLER JÓZSEF:

„SIC FATA

VOLUNT"

Esteledett.

Kassa városa felett egymásután pattantak ki a csillagok a derült, nyári égből.

özvegy Izabella királyné nekitámasZkódott a falnak a tanácsház egyik emeleti ablakában és elgondolkozva nézte a felvillanó égi fényeket. (Fejében mégi most is ott kavargóit a délelőtti tanácskozás minden zűrzavara. Újra maga előtt látta a Prágából jött urakat a hűvös, boltihajtásos tanácsteremben. Egyik közülök félkézzel az asztalba fogódzott és úgy olvasta fel Ferdiinánd1 császár levelét.