Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Fiedler József: "Sic fata volunt"
.. Ha ő minékünk a magyar koronát, Erdélyt és Kassát átadja, mi százszer rénusforintokat fizetünk nékie ..." Lehunyta szemét. Mozdulatától erősebben beszélt a délelőtti hang a homloka mögött. . ezenkívül fiának adjuk Oppeln és Ratibor hercegségeket Sziléziában, melyeknek évi jövedelme húszezer forintról huszonötezerre emeltetik. Továbbá, fölnevelkedvén, feleségül nyeri legkisebb leányunkat, Johannát..." Aztán látta, hogy Castaldo, a császár követe, kinyitja az asztalon lévő vászonzacskók száját. És nemsokára, apró tornyokba rakva, ott feküdt előtte a százezer arany. Távolról közeledő szekér nyikorgott és paripák patája csattant a kövezeten. Zajára fölrezzent gondolatából a királyné. Az ablakon túl mély, borízű hang kiáltott: — Itten álljatok meg a tanácsház előtti... Hé! Majd, mintha visszhangját vetné a kiáltásnak, hosszan kurjantott valaki odalent: — Hóó! ... Hangja nyomán kerék csikordúlt, ló horkant. És egy perc után elcsitúlt minden. Izabella fölnyitotta szemét. Közelebb lépett az ablakhoz és kinézett. A tetők felett erősen sötétedett az ég. A szemközti házon fáklyafény futott végig. Lent a téren már éjszaka volt. A tanácsház kapuja előtt ponyvasátoros szekér állott. Vassisakos darabontok ácsorogtak körülötte. Egyik a ház falán lévő vaskampóba akarta szúrni égő fáklyáját. Lábujjhegyre állva ágaskodott egy darabig. Kezében ide-oda ingott a szövetnek. Kinyújtott karja között tűz cseppek hullottak a földre. A szövetnek lángja kiemelte és megint visszatólta társait a sötétbe. Csak a lovak szerszámja csillogott egyenletesen. Egy ideig csendben állottak a darabontok. Aztán két ember jött. Nehéz vasládát cipeltek. Mögöttük hatalmas, szálas alak jelent meg és megállóit a kocsi faránál. — Ezt ide tegyétek a szalmára! Hangja kemény volt és parancsoláshoz szokott. —> De vigyázzatok, nehogy összetörjön királyasszonyunk sok drága üvegpohara. Fent az ablakon megismerte a beszélő Izabella. Összerezzent." Gyomra táján valami kellemetlen, szorító érzés támadt. „Hát mégis menni kell holnap?!" Mintha csak erre válaszolna, odalent újra rendelkezett az udvarmester: —i Emezt a ládát ide, a másik melléi... A supperlát függönyöket meg ide gyömöszöljétek a szekér oldalába, %így kevésbbé rázódiik majd össze minden! Messzi az út innen Lengyelbe, vigyázva kell raknunk ia sok marhát, nehogy egynek is baja essen! -„Úgy rendelkeznek, mintha énnékem már szavam sem lenne!" A királyné, keskeny, csontos keze ökölbe szorúlt. „Pedig még itten vagyok én!" Egyenesre húzta magas alakját ennél a gondolatnál. Fejét is hátravetette gőgösen.
