Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Nagy Zoltán: Budapesti kiállítások

Ernőről, hogy jóformán egyedüli modern magyar festő, aki a l'art pour l'art korszaka után határozott szándékkal fordul az u. n. tartalmi művészet, a történelmi ábrázolás felé, amely jelenséggel a regény- és drámairodalomban már évek óta örvendetesen találkozunk. Ez a nemes törekvés, épen Buda visszafoglalásának 250. évfordulóján érdemel különös méltánylást, s a Ferenc József-díj odaítélése bizonyára buzdítást fog adni a tehetséges művésznek, a kitartó, s még sok küzdelmet igénylő munkára, de bizonyára más művészekben is felkeltheti a történelem iránti érdeklődést. Medveczky Jenő és Kontuly Béla régebbi, neoklasszikus képeikkel pályáztak, s minit a pályázat más résztvevői mutatják, már széleskörű iskolát teremtettek. Ki kell emelni, mint a múlt évi kiállítások legnagyobb meglepetését, Mágori Vargha Bélát. Eddig alig hallottunk róla s most egyszerre határozott, bár teljesen ki nem forrott egyéniségként jelenik meg. A Kubikusok, az Építkezés c. képek döbbenetes erővel tárják elénk a munka küzdelmes erőfeszítéseit, de előtűnik a nekilendülő, izmos, bár olykor érthetően fáradt alakokon keresztül a munka csodálatos mélységű, sok szenvedést sejtető üteme. Vargha Béla, akire nem régen figyelt fel Róma művészi kritikája, külön gyűjteményes kiállításon mutatkozik be az International Club kiállítási termeiben. Erdélyi élményei, a romantikus hegyvidék hangulatai mellett itt Is elsősorban íjnunkát ábrázoló képeket látunk. A Szénhordók, a Hídépítők csak megerősítik a korábban mondottakat. Meg kell jegyezni azt, hogy színei kissé nyersek, de ezek csak fokozzák a kifejezés erőteljességét és mélységét, s nem hatnak károsan a képek festői benyomására sem, noha meggyőződésünk szerint, amit eddigi fejlődésére alapítunk, színei ki fognak teljesen tisztulni, anélkül, hogy íüzességükből és kifejező erejükből veszítenének. Vargha Bélának a magyar művészeti életben való megjelenése nagy nyereség: Erdély ismét kiváló tehetséggel ajándékozta meg a magyar kultúrát.

A fönnebb ismertetett, s megkritizált kiállításokon kívül még számos másról kellene megemlékeznünk, így az Ernst-Múzeumban rendezett Rippl-Rónai, Koszta József és a Vaszary-Borbereki-féle kiállításokról. Szólni kellene az erdélyi Nagy Imrének a Nemzetközi Klubban rendezett pompás és megérdemelten nagysikerű kiállításáról, továbbá a Fránkl-Szalón, a Tamás-Galéria, a Kossúth Lajos-utcai Műterem kiállításairól, amelyek között nem egy jelentős is alvadt. De ezeket most el kell halasztanunk, noha a tárgyaltak kisebb térrel is beérhették volna. Érdemükön túl foglalkoztunk egyik-másik kiállítással. De szükségünk volt erre a belőlük levonható tanulságok miatt.