Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Farkas István: A szlovák irodalom és a népiség
FARKAS ISTVAN: A SZLOVÁK IRODALOM ÉS A NÉPISÉG Aki következetesen és szeretettel figyeli a vezető szlovák folyóiratokat, mindig bizonyos sokat váró vágyakozással veszi kezébe a Prágában megjelenő európai színvonalú Elán minden számát. A folyóirat a prágai szigetéletet élő Ján Smrek kezében száz százalékosan betölti azt a hivatását, hogy a szlovák intelligenciát megnyerje egy tisztultabb ideológiai harc számára és kérlelhetetlen igazmondással vetítsen tükröt mai és régebbi hibákra is. A márciusi számban „Még valami arról az árulásról" címmel az immár európai nevet szerzett Milo Urban ír igen érdekes dolgokat. Bevezetésképem el kell mondanunk, hogy a szlovák írók és kritikusok legkiválóbbjai folytattak vitát arról, vájjon a régebbi szlovák írónemzedék, Stúrék utódai foglalkoztak-e műveikben a szlovák néppel, mint nemzetalkotó és nemzetformáló — vagy akár fenntartó egyenrangú elemmel avagy nem foglalkoztak. A kérdéshez hozzászólt dr. Stanislav Mečiar, a Slovenská Matica fiatal titkára, dr. Andrej Mráz, a Slovenské pohľady főszerkesztője, Dr. J. V. Ormis, a nagyszerű szlovák historikus és műbíráló, s Milo Urban különösen ez utóbbi rehabilitációs kísérletével foglalkozik. Ez a fiatal szlovák író, a Živý bič szerzője, a mai viszonyokra (kisebbségi magyar viszonylatokat is értek alatta) is könnyen applikálható megállapításokat ír. Még pedig szószerint a következőkép: „Ormis igyekezete, hogy műveltjeink Štúr-utáni nemzedékét rehabilitálja, bizonyára szimpatikus. Hiszen mindnyájan azt szeretnénk, ha semmit sem lehetne a szemükre vetni. De fájdalom! Védelme csak kivételeken alapul. Figyelembe veszi az egyedeket, akik itt-ott segítettek népünkön, de megfeledkezik az egészről, arról a képről, amelyet elháríthatatlanul nyerünk, ha összegyűjtjük nemzeti életünk utolsó századának minden megnyilvánulását. Ha a múltat tárgyilagosan akarjuk értékelni, mindenekelőtt erre az egységes képre kell tekintettel lennünk. Nos, ebben a képben láthatólag még az egyedek nagy tettei is összezsugorodnak, és csak azok viszonylagos értéke látszik. Ez kár ugyan, de mit tehetünk? Akárhogy is nagyítanánk azokat, megmarad a szomorú valóság, hogy a Mudroňok, Zochok stb. mellett, akiket Ormis felsorol, nemzeti életünk feltartóztathatatlan u.l süllyedt. Miért? Mert minden ilyen lelkes egyedre a Štúr-utáni nemzedék százai jutottak, akik munkájukat csirájában elfojtották. Itt kezdődött minden sikertelenségünk és vereségünk, itt ült győzelmi triumfot az árulás a szlovák népen. Vae victis! Azt is mondhatnánk, hogy ezek a szolgaság következményei voltak, az osztrák-magyar kiegyezés utáni magyarosítás megerősödött hullámai. Legalább is ez a mi megszokott kifogásunk. De vájjon segít-e rajtunk, ha minden sikertelenséget a magyarok nyakába* varrunk? Aligha. Ha ugyanis józanul, minden elfogultság nélkül tekintünk a dolgokra, akarva-nem akarva konstatálnunk kell, hogy a magyarosítás eredményei bizony nagyobbrészt a mi „érdemeink" voltak. Éppen a Štúr-utáni művelt nemzedékek árulására támaszkodtak. Hiszen a magyar gondolat hány lelkes propagátora került ki éppen azoknak a soraiból, akiknek a mi oldalunkon kellett volna lenniök, de akik a ml nemzeti sorsunkban való tevőleges részvétel helyett, a szlovák közösség érdekébe vállalt alkotó és szervező munka helyett kényelmesen az idegen gazdagság felé hajoltak. Váratlanul átvették a számunkra idegen, de „úriasság" funkcióját, annak gesztusait, eljárását, annak fennhéjázó, elutasító magatartását mindennel szemben, ami a néptől származik." Milo Urban a továbbiak során utal arra, hogy a szlovák nép érzelmeiben még ma is „az urak" ellen van, népköltészete tele van váddal és panaszszal az urak ellen, s ezért élő tanulságként áll a tétel, hogy az intelligencia a nép nélkül nem élhet meg, s viszonyuk egymással szemben kölcsönös. A szlovák irodalom szerinte még mai formájában sem közeledett a népi-
