Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Kritika - Marék Antal: Új találkozás a színek és évekkel

megtudja, hogy Csaba fia oláh cigányokkal kószál, sőt be is házasodott közéjük, elfásultan s gúnyolódva beszél róla. Magda anyja már minden körülményekbe beilleszkedik, nem köti emlék, nem terheli ellágyulás, nem fojtogatja pillanatnyi hangulat. Magda, a harmadik, a regény szenvedő hőse még próbálkozik visszafordulni egy elmúlt kor édes emlékei felé, több kapcsolata van a groszi világával, mint édesanyjának volt, kiábrándulása azonban ijesztőbb s a kor forradalmát jelképezi. Múlttól való elfordulását a szenvedés indítja el, mindez azonban végeredményben nem változtat a dolgon. Az ő gyermekei már modern gyerekek, kenyérkeresők, önállóak a leányok. Hadatüzennek annak a korszellemnek, amely a nőt kiszolgáltatta s odadobta egyegy férfinek, annak éppen, akit a sors dobott elébe. Ilyen változást a generáció embertelen szenvedése robbanthat ki. Magda sokat szenvedett, a kor vele változott s szakadt el múltjától.

A keret, amelyben a regény játszódik, a gazdag, békebeli Magyarország. Az oszlopos ősi házak ebédlőjében naphosszat terítve állott az asztal. Utolsó vacsoráit dinom dánomait tartotta ekkor a rend, amely magabízóan csinált politikát, gőgösen önmagából házasodott s fegyelmezett volt. Mikor Magda szenvedése elkezdődik, már lazulnak a keretek, csökkenőben volt a familiáris gőg s a régi világ /alatt megremegett a talaj. A tragédia oly váratlanul érte a rendet s annyira lekötötte az erőket, hogy tekintete nem meredt tovább a család s a föld szűk horizontján. így történt, hogy a világégés készületlenül találta 'a1 rendet s lehetetlenné tette a mentési munkálatokat.

Jó lenne megérteni Magdát, ezt a szerencsétlen asszonyt, aki két boldogtalan házasság keresztjét cipelte erőtlen vállain. Minden változás őt érte elsősorban, ő döbbent rá arra az alacsonyrendűségre, melyre a kor a nőt sülylyesztette. Volt nagyravágyó s szinte ő kergette halálba első férjét. Volt tűrő feleség s a legjobb anya. Volt hódító özvegy s pillanatokig megszédült s majdnem szeretője lett Pesten egy dandynak. Volt szerelmes, de a pillanatot egyetlenegyszer, mindörökre elmulasztotta. S a temérdek szenvedés után elérkezett az imazsámolyhoz, Isten megengedte neki, hogy derűtlen életébe fényt vessen a hit. Szép öregkort adott neki az Isten s egy pillanatot, amikor ember tudott lenni szerencsétlen, második házastársával szemben. Olyan igazi emberi pillanat adatott meg számára, amiért élni érdemes. Egyszerű szavak koppannak, amikor ezt Kaffka Margit írói fantáziája mondatokban rögzíti s mégis az írásművészetnek olyan csodálatos magasztosságával tudta ezt érzékeltetni, hogy nedvező szemmel állunk előtte.

„Klárika valami meleg takarót hozott ki az apja köszvényes térdére. „Jó lenne összébbhúzni a vállán azt a köpenyeget, Endre! Hűvös már a reggel!" — mondtam csendesen és én is szorosabbra fogtam a berlinerkendőm. Akkor összenéztünk jól, szépen és csendesen bólintva ingattuk fejünket, mint akik egyet gondoltak, mindent értenek már... de hát nem érdemes keseregni semmin.

Valamikor — tűnődtem magamban — az öregségre gondoltunk, ahogy elváltunk. Hogy csak maradjon így, hogy kincsünk lehessen majd az emlékezet, hogy szépen gondolhassunk majd az egészre vissza. Hát most... itt az emlékezés, itt a szép pillámat: egymásra nézüik a régi szemekkel e két barázdált arcból. És hát. . semmi! Érdemes volt ezért vájjon?1..."

Mikor ez az emberséges pillanat adódott szét volt már a család. Sándor elmegyógyintézetben, Csaba az útszéli csapszékekben s ő maga a tisztítótűz lobogásában. Két szerencsétlen ember, Magda és a férje adja a regény végakordját, szánnivaló két ember, kik börtönben élnek s nem szabadulhatnak meg egymástól csak a halál által. Csoda-e, ha Magda elhatározza, hogy gyermekeit taníttatja s nem engedi, hogy leányaival is afféle történjék, mint vele. S eizek a leányok milyen maiak, életük mennyire ismerős s ha szólhatunk így, holnapi is s talán holnaputáni. Nézzük ezeknek a gyerekeknek mesteri jellemzését s csak csodálkozással gondolhatunk az író látó szemeire.

„Most, háromszor tíz esztendő messziségében, megint csak az én leánygyermekeim sorsát látom és hasonlítgatom az akkori magaméhoz. A legkisebbik most tizennyolc éves, érettségire készül, küzkődik, órákat ad és stipendiumokat kilincsel ki magának, szegény kis jószág. És mégis azt írja, és néha érzem, igaza lehet: az ő élete igazibb élet és fiatalsága igazibb fiatalság. Még kezdet előtt van, várhat, tervelhet, örülhet a jövőnek, melyet saját ke