Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Kritika - Asztalos Dezső: Magyar versek könyve
ténete adja meg a költészet térképén a vízszintes tagosultságot, a költőké a függőleges tagosultságot. Horváth az egyéni irodalmi teljesítményeket a közösségi irodalmi életritmusokba helyezi bele, mégis vagy talán éppen ezért egész jelentőségében föltárja előbbiek összetételét és mértékét. Teszi ezt úgy, hogy — ahol csak meg nem köti kezét az említett közízlésgravitáció, vagy a kiadói jogkorlátozás, — a milieuhöz viszonyított értékelésmódot egy korfeletti esztétikai állásfoglalásra hangolja. Kisebb költőkéi is szóhoz juttat, amennyiben a korban, illetve az irodalomfejlődésben jellegzetes, alakító vagy megtartó, hézagpótló szerepet vittek. Egész raj van itt követőkből, epigonokból, szürke, nem egyszer egy-két versükről közismertebb irodalmi közkatonákból. De lépten-nyomon érezhetjük a nagyobb tehetségekkel, lángelmékkel szemben ezek alárendeltségét. A nagyobb tehetségek és lángelmék még akkor is viszonylag nyomatékos képviseletben részesülnek, ha javamunkásságuk nem a lírai és epikai költészet területéről való. Verseiken át bepillanthatunk jelentőségükbe, de világnézetükbe s lelki fejlődésükbe is. Igen érdekes és erőteljes pl. két legnagyobb drámaírónknak: Katonának és Madáchnak néhány líraírói arcvonása. Az meg egyenesen megdöbbentően fejeződik ki, hogyan jut el Vörösmarty „A szegény asszony könyvé"-nek álnyugalmától, jégkönnyeitől „A vén cigány" máig fölül-nem-múlt szépségéig: lázadó keserveiig, önkéntelenül eszünkbe tóiul a kérdés: vájjon melyik költemény árulja el az igazi Vörösmartyt: az előbbi-e, vagy az utóbbi? Mindkettő! — mondjuk Horváth bölcsen eklektikus antholögiájával együtt s a Babits Vörösmarty-arcképére gondolva. Hogy Horváth teljesen a Babits szemével látja-e Vörösmartyt, azt így anthologiából meg nem állapíthatjuk pontosan. De nyilvánvalóan közelebb áll a Babits, mint Gyulai Vörösmartyjához. Különben nem éreztetné Vörösmartv arcának ú. n. kettősségét olyan egészen más-más lelki állapotot közlő versek egyaránt érvényesítésével, minő pl. szóbanforgó két költemény, — nem kerülné a Gyulai Vörösmarty-szemíéletének egyoldalúságát. És ezek után beszéljünk Horváth János kiforrott pedagógiai érzékéről, gondos körültekintéséről, melynek munkája egész gyűjteménye mögött végighúzódik s mellyel minél bensőségesebb közelségbe igyekszik vinni költészetünket a közönséghez. Irodalmi benyomásaink tisztasága, emlékeink maradandósága — tudjuk jól — ismereteink helyességétől és elmélyedésünk fokától függ. Nem dicsérhetjük tehát eléggé Horváthot egyrészt azért, mivel még külön iegyjet-szótárában is pedagógusi figyelmességet, tapintatot tanúsít, — másrészt egy-egy korszak. ízlésfaj, nagy költő terjedelmesebb szemelvényes föltálalásáért. Amabban a költőkre, versekre s a versekben előforduló nevekre vonatkozó fontos tudnivalókat közli. Emez eljárásával az olvasói elmélyülést teszi lehetővé ugyanakkor, mikoi költészetünknek nagyobb közösségi és egyéni erőforrásaira is tekintélyesen rámutat. Szintén szóbanforgó pedagógiai elv alapján indokolt a dráma műfajának kirekesztése a gyűjteményből. Különösen régi irodalmunknál jár szép haszonnal a műélvezés könnyítése, akadályainak elhárítása. Régi irodalmunk a nemszakember számára ma már sokkal idegenebb, hogy sem rá ne szorulna műveltségi útmutatásra, néhány teherpróba megszüntetésére. A szerkesztő jegyzet-szótárában az idevágó nyelvi nehézségeket eloszlatja. S igen okosan az ismeretlenebb régi költőkről értékükkel nem egyenes arányban több adatot jegyez föl, mint az ismertebb újakról; hjszen a tájékoztatás jóval szükségesebb ott, hol alig van, vagy teljesen hiányzik a tájékozottság. Ezenkívül még négyféle formában mozdítja elő a régi költészet élvezése zavartalanságát: a drámánál már látott kirekesztés, az átírás, értelmezés, a rögzítés és helyreigazítás formájában. Kirekeszti latin nyelvű emlékeinket, nem mintha nem tartaná nemzeti tulajdonunknak, hanem tudomása szerint közönségünk túlnyomó része úgysem értené meg fordítás és magyarázatok nélkül. Pais Dezső közreműködésével mai nyelvére átírja és értelmezi az akkori ejtése szerint is közölt legrégibb magyar verset, a „Mária síralmá"-t. Rögzíti agyunkban, a verscímeket: a közszokás nyomán egyszerűbbekkel cseréli föl a hosszadalmasakat s elnevezi a címteleneket. és helyreigazítja az Alexandriai Szent Katalin legenda versritmusát, zárójel-