Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Fiedler józsef: Főbiróválasztás
Erzsébet asszony ijedten kérdezte; — A fejed fáj, Gáspár? Az ránézett az anyjára és elnevette magát. — Nem. Aztán jókedvűen énekelni kezdett: ... Ha az Isten nékem rendelt, Enyém leszel már . .. Mialatt énekelt, odaállott a szék mellé, amelyen ő ült és egyszerre csak két hideg tenyere közé kapta arcát. — Hej, szép az élet, még ilyen veszekedett télidőben is! Ügye Mónika? Fényes öröm támadt benne, hogy arcán érezte a fiú kezét és szeme is felfényiett, hogy annak nevető szemébe nézett. — Gáspár, megbolondúltál?! Nem illendő ám így ölelgetni Mónikát addig, amíg nem a mátkád! Olyan élénken emlékezett Erzsébet asszony szavára, mintha most szólana rá a fiára. És emlékezett arra is, hogy kellemetlen, zsibbasztó melegbe borúit az arca akkor és Gáspár kissé hűvösen csak ennyit mondott: — Igazsága van kegyelmednek asszonyanyám! Aztán kiment a szobából és Erzsébet asszony, hogy utána nézett, csendesen megjegyezte: — Olyan ez a gyerek, mintha kicserélték volna, mióta tégedet meglátott Mónika! Erzsébet asszony hangjában, mintha az apja hangja beszélt volna hozzá. Ettől egyszerre elmúlott a kellemetlen meleg az arcáról. Elmosolyodott. — Kár volt ilyen erősen reápirítani, néném. Hiszen nem tett semmi roszszat, csak éppen igazat szólott. Azt mondotta csak, hogy szép az élet! Könnyű sóhaj szakadt belőle. — És igaza volt... mert csakugyan nagyon szép ... És egy pillanat után még ezt tette hozzá csendesen: — Most meg, lám, elszaladott és ki tudja visszajön-e ismét?' Erzsébet asszony a lent igazgatta akkor a guzsalyon. Rá se nézett, csak úgy munka közben vonta meg vállát. Hangja meg egyszerre szokatlanúl kemény lett. — Ne félj. Visszajön. és igaza lett. Mert alig, hogy kiment a szobából, már jött is vissza Gáspár. De sokkal nyugodtabban jött, mint az előbb és csendesen, majdnem vigyázva tette be maga mögött az ajtót. Arcáról is eltűnt a mosoly és mikor leült melléje, úgy nézett, mintha üvegből volna Vass Mihály uram házának minden fala és ő valami nagy messzeségbe látna. Aztán hirtelen összerezzent. Elmosolyodott, kezébe vette a kezét és ezt mondotta: — Kedves vagy Mónika! Szava után azonban sóhajtás fakadt. És sóhajtott akkor is, amikor másnap mézesszívet vett neki a sokadalomban. Ott állottak akkor a tanácsház előtti téren, a vásárosok sátrai között. Gáspár sokáig kotorászott dolmánya belső zsebében, amíg megtalálta
