Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-12-01 / 9-10. szám - Telek A. Sándor: Üzenet - Kovács Endre: A regény útja
ÜZENET Magiunk vállaltuk dúló sorsunkat. S a megalázás nem taszít térdre. És nem feledjük a büszke múltat, Bár pusztába hull a szivünk vére. Rajta fiaim! Éhesen, tépve, Virágos úton, vagy temetőn át. A mi sorsunknak nincs menedéke S virrasztva töltünk nappalit, éjszakát. így törünk tovább: vissza nem nézünk, Bár ködiberejtett a magyar végzet. És ha az útban talán elvérzünk, Nem riaszt vissza baj, sem igazat, Mert harc és bukás a mi végzetünk. (A kis nemzetek sorsa törni fel.) És ha százszor is újra tévedünk, Nem riaszt vissza baj, sem igézet, De megáll ja tok! Szem célunk élni. A ködön túl a nemzet ti lesztek, Zeng, tombol a sors, de lelkem érzi: A ködön túlnan hajnalpír reszket... KOVÁCS ENDRE: A REGÉNY ÚTJA A kor emberének irodalmi érdeklődése ma fokozottan a regény felé irányul. Míg a líra az elmúlt évek felgyűrűző vitái után, melyek értelmi fókusza az időszerű költészet és az úgynevezett „tiszta líra" (iásd Bremond) dualizmusában összpontosult, ma egy relatív nyugalmi korszakba érkezett el, a prózai műfajok között távolról sem találkozunk a megállapodás jeleivel. Egyre plasztikusabbá válik előttünk a tény, hogy a regény alapjában véve ugyanúgy csak függvénye a társadalmi képletnek, mint a szellemi lét egyéb megnyilatkozásai s ennek következtében autonóm irodalmi fejlődésről beszélni merő túlzás. Az a jelenség, melyet Salda találóan nevezett el az író komplementarizáló tevékenységének s amelynek lényege az író mindenkori kiegészítő, másító törekvése, ma a valóság fetisizmusától telített irodalmi élet korában már-már enyhe kuriózum. Ugyanígy csak mosolyogni tudunk azon, amikor egyik modern francia író, Chardonne, egyik legújabb könyve élén kijelenti, hogy itt a szerelmi regények ideje. Az: érem másik oldala viszont szuggesztiv erővel mutat mindama lázas és mély erők irányába, me
