Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-12-01 / 9-10. szám - Telek A. Sándor: Üzenet - Kovács Endre: A regény útja

lyek a mai ember életét irányítják s roppant intenzitással szinte a létezés alapjait rengetik meg.

Ez az élet joggal tűnhetik fel atomizáltnak és értelmetlennek. A szellemi tudományok, melyeknek feladata volna az értelem rendszerező fegyelmével célt és tartalmat adni a roppant konglomerátumnak, ma ott tartanak, hogy létezésük alapkritériumai válnak kérdésessé előttünk. A filozófia, melynek elsősorban volna feladata egy a modern szaktudományok részleteredményeivel egybehangzó egységes világnézet megalkotása (Wundt), m’a ugyanúgy részekre szakadt, mint a Sokrates-előtti korszakban, amikoris az egyes divergens irányok kölcsönösen igyekeznek egymás hitelét lerontani. Az ismeretelmélet alapvető fontosságú kérdései, a két nagy ellentét, a racionalizmus és a romantika ellentétjéből nem tud kialakulni semmilyen szintétikus rendszer. A „tiszta ész", mely a Kant-utáni filozófia fő jeislzava lett, ma kikerülhetetlenül szembe találja magát a különböző szubjektivista és metafizikai áramlatokkal, melyek a megismerés másik fő eszközéül az intuíciót teszik meg s. a Bergson által poraiból felélesztett metafizikai kutatási új reneszánszát valósítják meg. A Husserl, Heidegger, Jaspers és mások munkássága nyomán felvirágzó fenomenológiai kutatás, az etika terén Scheler antiformalisztikus etikája és a szociológiában lábrakapó fajelmélet (Helpach), az elementáris erővel kitörő Nietzschekultusz mind arra mutatnak, hogy a filozófia örök harcának mérlege ezidőszerint a platoni idealizmus javára billen. A racionalizmus és romantika küzdelmében mintha az utóbbi kerekedne felül. Ez a vita korántsem szorítkozik pusztán a filozófiai diszciplínákra, hanem általános világnézeti jelentőségűvé növekszik. A filozófiai diszciplínák csak a küzdőterei egy olyan harcnak, mely az egész közösség életét eldöntheti. Nagyon egyoldalú és téves az a hiedelem, mely úgy látja, hogy a filozófia régesrégen eljátszotta társadalomalakító szerepét s legfeljebb néhány pepecselő tudós magnáügye. Ugyanígy nagyfokú szellemi rövidlátás és elfogultság kell ahhoz, hogy a mai német nemzetiszocializmus mögött észre ne vegyük a romantikus német filozófia és a megujhodó lélektan (Klages, Jung) hatását. A filozófiának ebből az elvi, magatartásbeli küzdelméből természetesen az irodalom sem vonhatja ki magát. Közhelyet ismétlünk akkor, amikor a bergsoni időelmélet konzekvenciájára mutatunk rá pl. Proust művében. Vagy meg lehetne-e érteni a fiatal német Írókat, egy L. Meidnert, Matket, H. J. Willet az egyetemes „Blut und Bódén" mítosz hátterének ismerete hiányában? Élénken tükröződik ezekben az írókban a modern liberalizmus csődje és a múlt századbeli szabadságkultusznak egy új kötöttségbe való érthető beletorkolása. Az ember nem akar csak szabad lenni, mint ahogy Salda találóan mondja, szolgálni is akar, lehetőleg valamilyen személyfeletti eszménynek. A kemény ökölnek is engedelmeskedik, ha ez az ököl az ideálok nevében (bár ha hazug ideálok is) uralkodik felette. Már Platón rámutatott, hogy a nagyfokú szabadság rendszerint nagyfokú szolgaságba torkollik s aki ismeri a modern lélektannak a kontrasztokról alkotott törvényét, nem is fog csodálkozni, ha ma ismét egy spiritualisztikus és romantikus irodalommal találkozik visszahatásként a liberalista kor száraz tárgyilagosságára.

A filozófiai eszmélkedés, a disszonáns világnézeti tusakodás, a lét értelmének keresése mégis, úgy hisszük, az erkölcs problémája körül kulminálódik. Hisz a filozófia maga is a fogalmak játékává válnék, ha az okoskodások vég