Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Mezei Gábor: Bach zenéje Szlovenszkón
asszonyhoz, hogy annál talál bajára orvosságot, annál gyógyulást kap. — S az öreg kenegető nénikék hokusz-pokuszaik, kotyvalékaik nem egyebek, mint figyelem elterelő formulák, nem tudatosan alkalmazott szuggessziók, amik párosulva a beteg aiutószuggessziójával, nagyon sok esetben meghozzák a kívánt gyógyulást. * Befejezésül ismételhetem, hogy a nagyjából felsorolt orvosi tulajdonságok megszerzése és megszokása, ezeknek célszerű továbbfejlesztése, hozzátartozik az orvos folytonos önműveléséhez, orvosiabbá levéséhez. Ez nem lehetetlen és nem is túlságosan nehéz annak, ki magát ellenőrizni és bírálni szokta és akinek van lelkiismerete és felelősségérzete; ethikailag kötelezve is vagyunk úgy alakítani, javítani, formálni szokásainkat és modorunkat, ahogy hivatásunk céljának legjobban megfelel. Sok nagy világhíressé, az egész emberiség jóltevőjévé vált orvosnak olvastam életrajzát, tanulmányoztam egyéniségét, jellemét, szokásait s valahogy az mind más és más volt. Éppen ezért nem merném állítani, hogy van egy bizonyos meghatározott orvosi eszmény, melyhez, ha akarjuk, magunkat mindenben hasonlókká tehetjük, de sok megállapított hibánkat elhagyhatjuk, sok hiányunkat pótolhatjuk s önként, felemet fővel viselhetjük hivatásunk minden terhét s a sok mindent magábia fogó képletes címet — férfiaK fehérben. MEZEI GÁBOR: BACH ZENÉJE SZLOVENSZKÓN Érdekes jeler^ég, hogy a nagy háború kataklizmáját megelőző idő fülledt légkörében felburjánzott agyafúrt művészeti irányok, mint bomlottak és bomlanak szét a, háborúutáni Európa örvénylő eszméinek és erőinek hatása alatt. A polgári liberalizmus fénykorának volt egy rövid periódusa, amikor a művészet és az élet törvényei az eszményi egyensúly állapotát érték el. Az egyensúly állapota azonban sohasem lehet tartós, iái hömpölygő élet legföljebb csak nyugvópontokat ismer, de sosem megállapodást. Az individualizmus szabad fejlődése kinőtte a politikai kereteket, megkezdődött a l'art pour Tart individualizmus tobzódása, a lélek szabadsága szabadossággá változott, őrjítő álmok szabadultak fel a megittasult emberiségből. Visszapillantva nem tudjuk mit csodáljunk jobban, azt a törékeny lábon álló és minden percben a felborulás veszélyével fenyegető színes eszme-tornyot-e, amelyet a nekivadult egyén épített képzeletében a rendes körülmények között lefojtott ősi vágyaiból, vagy azokat a patologikus művészi megnyiliatkozásokat-e, amelyek az ember világképét bámulatos módon kiszélesítették olyannyira, hogy mai szemmel nézve alig tudjuk már megállapítani, hol végződik az, amit a józan ész határainak nevezünk és hol kezdődik az őrület, illetve a primitivizmusnak az a foka, amelyben a két véglet találkozik. A képzőművészet kubizmusa, az 'irodalom és a festészet dadaizmusa, expresszionizmusa, a zene impreszszionizmusa, expresszionizmusa, majd később atonalítása bomlási tünetek. Sok újat, sok fontosat hoztak, nélkülük a művészetek utolsó fejlődési fázisai alig képzelhetők el, de, hogy Baudelaire-reí beszéljünk, summa summarum valahogyan mind „a rossz virágai" és ennél iái pontnál hagyjuk függőben, hogy ez a „rossz" vájjon egy rossz fejlődési irányt, téves utakra került fantáziát, avagy egészen egyszerűen, — rossz lelkiismeretet jelent-e? Mert akárhogyan is forgatjuk az és lr|t jelenségeket, egy bizonyos, hogy a törési vonalait a nagy háború jelzi. Szellemi mozgalmakat nem lehet skatu
