Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Mezei Gábor: Bach zenéje Szlovenszkón

lyázva elrendezni. Egymás mellett, egymás mögött és egymás után létezhetnek. A dadaizmus a nagy háború alatt kezdődött és néhány évvel utána tűnt el, az impresszionizmus már jóval előtte ütötte fel a fejét, de vele karöltve jött a zenében az atonalítás első megmozdulása, a háború már közel két évtizede elmúlt, de a festészet szürrealizmusa csak nemrégiben tört ki Párisban. A nagy háborút, mint határkövet, tehát nem szabad túlságosan szószerint venni. Kétségtelen azonban, hogy azt a centrális élményt, amely a törésnek közvetlen okozója volt, mégis csak a nagy háború jelentette.

A művészetekben, az 1914—1918. évek körül beállott erjedést és bomlást követő, azt megelőző, vagy az abban keletkező irányok két okból halnak ki vagy legalább is süllyednek a felszín alá a mai Európában. Az egyik ok, a kitenyésztés túlhajtottsága; a palánta mindig finomabb, egyszerűbb, légiesebb, bizonytalanabb lesz, már nem is tudja életben van-e még vagy csak az árnyéka kering az esztéták képzeletében, a művészek vészesen forgó szemgolyói mögött, a vértelen nemzetköziség szalonjainak fehér falain. A másik ok, Európa lelki struktúrájának megváltozása, ami egyenesen a nagy háború megrázkódtatásaira vezethető vissza. A nemzetek, a fajok kollektív élménye nem maradt hatás nélkül és ugyanígy a közös nyomor, a közös érdek a proletaiiátust is összekovácsolta a nemzetköziség kollektív érzésébe. Az egyik, a természetadta érzésekhez tért vissza kalandos individualista kirándulása után, a másik a fiktiv, de nem kevésbé hatékony internacionalizmus kollektív eszméjére esküdött föl (ha ugyan egyáltalán használható az „eskü" szó a proletár kollektivizmussal kapcsolatban). Mindkét erő egyformán erőszakos, mert mind a kettőt ösztönök táplálják.

A két ellentétes erőforrásnak hazája, — s ez a tény igen figyelemreméltó, -- a nagy háború két leghatalmasabb legyőzött országa: Németország és Oroszország, ami szintén azt igazolja, hogy e két nép lelkében ösztönök dolgoznak, hogy a megalázottság kompenzálódik, hogy a megalázás rossz üzlet. Mindegy; a nagyon is reális eredmény itt látható szemünk előtt s a kultúrfilozófia elemezzen, tagoljon, magyarázzon, de állást nem foglalhat, ha nem akar a politika hínárjába belekeveredni. A kétfajta kollektív élmény kritikusan fogadja a szabadjára engedett indulatok, álmok, akaratok bukfenceit. Először talán mulatságosnak találja^ a mutatványokat, jóakaratú bizalmatlanság tükröződik szemében, de a végén rájön, hogy az eset reménytelen, az önmagáért való bukfenc oda szédül, ahonnan az új kollektivizmus, — szédülés nélkül, — éppen elindult és ekkor imigyen szól: Aki nem jön velünk, egy alkalommal azon veszi majd észre magát, hogy népe a látóhatár peremén letűnik s az illető, önmaga dölyfös teljességében didereg a hatalmas semmiség légüres terében.

Ez a didergés nemcsak üres szóvirág. Schönberg Arnold

a

Berlinből Amerikába menekült bécsi zeneszerző, derék és közepestehetségű wagneriánusból vált az atonalítás bajnokává. Mindez persze valójában nem így volt. Valójában, az újságok valóságában, Schönberg volt az úttörő, a magányos lélek, aki a szem-nem-legelte tájak fül-nem-hallotta zenéjét hozta az elárvult földre. Lehet, hogy későbbi művei a géniusz alkotásai, mondják most Amerikában az újságok és ebben a mondásban a tartózkodó feltételesség mindenesetre feltűnő. Ha Schönberg Wagner Tristánjára akart ráduplázni, akkor Schönberg tanítványa, Webern Anton

osztrák

zeneszerző saját mesterét akarta lefőzni. Ha Schönberg a megvadult, bogaras individualizmus, akkor Webern (őt említjük, mert a legjellemzőbb erre az irányra) valóban a légüres térben, önmaga teljes dölyfösségében didergő semmi. Ki hallotta már ezt ® zenét? Őszinteségében senki sem kételkedik, Webernnek víziói vannak, akár az idegszana tórium betegének. A szanatórium komoly dolog s ez iái zene is az. De ez a zene illusztrálja legjobban azt ,a bukfencet, amelyről az elébb tettünk említést. Hol a föld? Hol a kozmosz? Hol vannak az emberek, a reális tárgyak az ének, a> hang, a művész alkotó keze? Webern már túl van ezeken. Az erjedés megtörtént, a bomlás befejeződött s ami megmaradt semmi más, mint siket zörej, sóhaj és nyögés, borzongás, és csönd .. . csönd, a tökéletes zene.

A nép a látóhatár peremén már eltűnt, megszökött Weberntől és társaitól, megszökött mindentől, aminek gyökerei nem nyúlnak le hozzá. Sokat sírtak az új zenével kapcsolatban arról, hogy eltávolodott a néptől, hogy a zene és a közönség nem é tik egymást, hozzuk helyre ezt az általánosságot oly-