Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Ónody Zoltán: Páris - ahogy én láttam
Elcsodálkozom az uccák szédületes forgalmán. A sofőr valósággal akrobatamutatványokat végez a volant-nál a hirtelen jobbra-balra való kitéréseknél fejem erre-majd arra billen, mintha elismerő megértéssel bólongatnék a sofőr ördöngős ügyessége láttán. A Magyar Házban annyi szívességgel és szeretettel fogadnak — jóformán nem is tudom kiknek mutatkoztam be —, mellékes: magyarok és készséggel szolgálnak felvilágosítással mindenről — hogy kedvem lenne itt maradni, de mennem kell. Ide még visszajövök ugyan, de már most az első látásra megállapíthatom, hogy a Magyar Ház technikai berendezésével és egyáltalán létezésével a legkomolyabb alapját képezi az itt élő magyarság szociális és kulturális szükségleteinek. Ez az előlegezett megállapításom a továbbiak folyamán csak megerősítést nyerhet... Quartier Latin. Furcsa, hogy szálloda után kutatok ott, ahol minden épület szálloda, alul étterem, kávéház, vagy könyvkereskedés. így váltogatják ezek egymást változatlan és mégis változatos egymásmellettiségükben. Végre megállapodom egynél. Nem véletlen, hogy pont ezt választottam. Egy kicsit a neve miatt is — Hotel de la Sorbonne — de főleg azért, mert szemben a Sorbonne tiszteletet és bennem csodálatos ámulatot ébresztő komor, patinás épülete áll. Érettségivel a kezemben sokat gondoltam rá. A körülmények másként alakultak. Ablakomból pompás kilátás nyílt a Sorbonne egyik főbejáratára. Később alkalmam adódott némi betekintést nyerni, egy nemzetközi diákgyülésen is részt vettem. Érdekes. Az orvos nem szégyenli, ha irodalmi jártasságot árúi el, meglep, mennyire gyakoriak a szépirodalmi hivatkozások. A nemzetközi diákgyülés valóságos kis Genf. A holnap diplomatái vitatkoztak itt. Az elnök, nem látszott éppen diplomatának, de mikor beszélni kezdett, pompás volt hallani, amint helyeselt, betoldott, elhallgatott, véleménytformált észrevélenül. . . Kedves szórakozásom volt a szálló ablakán elnézni az egyetemre jövőmenő diákokat. Nagyon tarka kép ez. Itt látni, hogy Páris az európai kultúra parnassusa s a Sorbonne maga egy darab Nyugat. Az ember, ahogy így hosszan figyel és elgondolkodik, az a benyomása, hogy a világ minden nemzete küldött ide valakit a sajátjából, hogy képviseltesse magát ezen az impozáns kultúrális találkozón, amit ebben a nagy komoly épületben, a Sorbonne-ban szoktak megrendezni, s aminek az időtartalma egy tanév. Körülbelül az a feltevéssel vegyes meggyőződés alakult kí bennem, hogy ezek a messze idegenből Párisba tanulni jött néger, hindu, japán és ki tudná még milyen nemzetiségű diákok mások, különbek, többet érők mint mi; látni rajtuk az agynak sok generáción át parlagon hagyott pihentségét, az elhivatottságot és a betűéhes szellem kiválóságát. Komolyan, elgondolkodva járnak, szemükben ott ég a magabízó erő melegsége... Szinte észrevétlenül otthonos vagyok már a St. Michel gyalogjáróján, legalább olyan mértékben, mint szállodai szobámban, ösmerem minden szögletét, minden kis diákkávéházát, minden könyvesboltját. Sok már az ismerős arc is ezen a vidéken, a néger, kínai és hindú diákok között, akik szülőhazájukban se lehetnek távolibbak és idegenebbek nekem, de a lélektani kiegészülés törvényei szerint mégis vonzódom hozzájuk. A kávéházakban, az uccárr elcsodálkozom a nőkön. Hová lettek a prágai szép puha párnázott körvonalak.
