Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Reményi József: SMITH

részére. A férj nem tiltakozott, csak annyit dünnyögött, ha repülni akar, hát repüljön.

— De a papa is.

— Rendben van.

— S a mama is.

— Hadd repüljön. •

Hangjában az ingerlékenység árnya sem reszketett. Azt sem kérdezte, hogy mennyi az út ára, pedig kiadásaira bizonyára vigyáznia kellett.

— A sárga szárnyú gépbe szállók — közölte velem az asszony.

Smith kezét nyújtotta: barátságosan megszorítottam. Családjának immelámmal köszöntöttem. Ez is túlságos figyelem volt.

Hónapok múltak el s Smith kiesett érdeklődésem világából. Az egyetemen tanítottam; hallgatóim sorában voltak olyanok, akiket valaha ő vezetett be az angol irodalomba; olykor idézték, az idézetekből talpraesett tanítási módszerre következhettem és sajnáltam, hogy aki ilyen jó tanár, miért olyan balkezű férj. Okosabb asszonyt, durvább külsejű apóst, lehetetlenebb megjelenésű anyóst nem választhatott volna. Igaz, hogy ő sem remek férfi-példány, de értelme éles, kultúráján megakad a barbár szó, s szelleme letépett szárnyaiban is (a némaság vagy helyesen alkalmazott közlékenység idején) több a lendület emléke, mint amennyi értéket a három családtag karácsonyi ajándékképpen adhatna neki.

Május elején Harold Smithtól levelet kaptam. Ezt írja: „Igen tisztelt Uram: semmi jogcímen sincs, hogy önhöz segítségért forduljak. Ha jól emlékszem, összevissza hatszor találkoztunk, s ha ön tud is, mint ahogy valószínűleg tud elszigetelt sorsomról, ez nem jogosít fel arra, hogy önnel megosszam.

De tavaly nyáron a Niagara vízesés közelében valami történt, ami esetleg igazolja levelemet, ön tanúja volt annak a hihetetlenül ostoba családi viszonylatnak, amelynek áldozata vagyok. A logos (szerényen: jómagam) üldözöttje a demos-nak. (Családnak.) Ami Sokratessel, a lángelmével, megesett, az hasonlóképpen kisérő mozzanata az én életemnek is, holott csak az értelem embere vagyok minden eredetiség nélkül: egy Smith, aki gondolkodik. Üldöznek. Családom, tanártársaim, ismerőseim, akikkel nem is állok szóba, s végül elérték céljukat. Az Iskolaügyi Tanács közölte velem, hogy tanári szerződésemet a jövő esztendőre nem újítja meg. Indokolás nélkül elvették kenyeremet, vagy mondjam feleségem, anyósom és apósom kenyerét, akik tőlem függnek, noha utálnak, s én sem vagyok elragadtatva fölük. Nem versenyeztem senkivel, nem ütöttem orromat a mások dolgába, elvégeztem munkámat s megelégedtem a fizetéssel, amelyből magamra vajmi keveset költöttem. (Újabban hajat is csak kéthavonként nyiratok, mert a borbélyok olyan árat szabnak a hjnyírásnak, mintha irigyelnék a tőkéseket.) Valahogyan meg kell élnem, jóllehet nincs becsvágyam, nincs olyan álmom, amely megvalósíthatatlan lenne, ha csak azt nem tekintem megvalósíthatatlan álomnak, hogy nem hagynak békében.

Arra kérném, igen tisztelt Uram, hogy egyetemi tanári állásának s enné! is fontosabb összeköttetéseinek tekintélyét latba vetve szíveskedjék odahatni, hogy az Iskolaügyi Tanács ne faljon fel engem épp úgy, mint a csőcselék minden más rétege.

Ha ebben az ügyben nem tehet semmit, kérem tekintse levelemet meg nem írottnak, mindamellett fogadja hálám kifejezését azért, amiért hajlandó volt ezt a levelet végigolvasni."

Elhatároztam, hogy érdekében közbenjárok az Iskolaügyi Tanácsnál, ámbátor nem igen bíztam az eredményben. Másnap délután a parkban sétálgattam, s épp azon törtem fejem, hogy Smith érdekében kivel lépjek érintkezésbe, amikor meglepetésemre a keskeny úton Smitht láttam magam előtt sántikálni. Társaságában egy fekete Doberman kutya volt, rosszul táplált, de hűségesen kisérte a high school tanárt. Megjegyzem, ez épp úgy idegen kutya is lehetett volna, talán otthonát vesztett eb, s gazdát keresett. Smith járásából nem lehetett megállapítani, hogy a kutyához köze van-e. Nem nézett rá, s nem is kergette el. Szombat délután volt, a parkban elég sokan sétáltak, inkább a széles úton s én nyugodtan figyelhettem meg Smith moz