Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Reményi József: SMITH
dulatait. Néha lehajolt, útszéli virágot tépett, szórakozottságában zsebébe rakta, azután rájött arra, hogy mit tett, kivette zsebéből, a szirmokat megsimogatta s a virágot elejtette. Ária ügyelt, hogy ne az útra ejtse, hátha valaki eltapossa, hanem a gazba dobta s szomorúan nézett a holt virágra. Valahányszor megállt, a kutya is megállt; ha megindult, a kutya követte. Csak egyszer történt, hogy megsimogatta fejét; hátrafordult s meglátott. Kalap nélkül volt, barátságosan intett s miután, úgy lászik, megtanult semmin sem csodálkozni, tehát nem lepődött meg találkozásunkon sem. — Nem válaszolhattam levelére — mondtam — mert még nem volt módomban az ügyben eljárni. Zavart tekintettel nézett rám, mint akinek magának pirulnia kellene, mert erre a magyarázatra kényszerített. — A levelet csak tegnap kaphatta, Mr. Leith — mondotta. — A kutya tudja, hogy kit kell szeretni — jegyeztem meg. Valami fel emberi léleknek találkoznia kellene. — Kedves eb — mondtam. — Hány éves? — Nem tudom, Mr. Leith, mert nem az enyém. Vagy egy órával azelőtt hozzám dörgölődzött s azóta nem hagyott el. — A kutya tudja, hogy kit kell szeretni — jegyeztem meg. Valami fel nem tartóztatható melegség surrant szivembe. Smith úgy hatott rám, mint aki lelkén gyászfátyolt hord az emberiség bűnei miatt. Magam is zavarban voltam, zavaromat palástolandó a kutyához kedveskedő szavakat intéztem, majd elneveztem „Hűség"-nek, tudván azt, hogy ezzel a szóval nem hazudok. Hűség gyere ide, Hűség ne nyald a kezemet, Hűség, ki a te gazdát?... talán húszszor megismételtem a Hűség szót, s a kutya végül a hangsúlyozásból megtudta, hogy ennek a szónak köze van az ő kivételes kutya-valóságához, mert nekem dűlt bizalommal s szemét odaadással rám irányította. Közben magamnak is s Smithnek is alkalmat adtam a lelki egyensúly megteremtésére. Két fatönk gubbasztott egymás mellett, a park belső részében, jó pár yardnyira a keskeny úttól. Leültünk. A kutya lábunknál hevert; hol Smith cipőjének hegyére fektette fejét, hol az enyémre. A kutya is azzal bajlódott, mint én: el akarta feledtetni a szerencsétlen tanárral az emberiség bűnét. Ha ember volna, bizonyára dicsekednék jóságával. Smith mentegetődző hangon így szólt: — Szives elnézését kérem, ha terheltem a levéllel. — Dehogy terhelt vele. Elég messze voltunk a széles úttól, úgy hogy azt érezhettem, mintha egyedül lennénk. A kutya kezemet nyaldosta. — Hűség, Hűség — ismételtem mosolyogva s közben megfigyeltem Smith arcát is. Határozottan csúnya volt, de szeme szeretetreméltó. Nem a gyengeemberé, a visszavonulté. A megszenvedett értelemé. — Mi történt? — kérdeztem. — Csak annyi, amit levelemben megírtam. — Indokolás nélkül? — Úgy van. — Ezt nem kell lenyelnie. Van annak útja-módja ... Közbeszólt. — Lehet, hogy van, de nem tudom, hogy mi. — Mióta tanár? — Hat éve. — Mióta házas? — Három esztendeje. — Van gyermeke? — Nincs. Rajta kaptam magam, hogy úgy vizsgáztatom, mint egy ügyeletes rendőrtiszt az elébe hozott csavargót. Elszégyeltem magam. Jót akarok vele tenni,, s megbántom érzékenységét. Akkor vájjon mit várhat azoktól, akik nem akarnak vele jót tenni? A kutya most Smith kezét nyalogatta. Tudta, hogy ki szorult a vigaszra. — Mondjon valamit magáról. Gondolkodjék az esetleges okon.
