Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-10-01 / 8. szám - Reményi József: SMITH

Nem tudtam azonnal, hogy miről beszél; később ébredtem arra, hogy közönséges virágról van szó.

— Nálunk odahaza kutyakapornak hívják — mondtam. Erre meg kellett neki magyaráznom, hogy mi a kutyakapor a valóságban s a virág elnevezésében. Csakugyan furcsa, hogy ugyanannak a virágnak olyan színes angol neve legyen, s szürke magyar neve.

Azt sem tudtam róla, hogy nős. Erről akkor értesültem, amikor Niagara Fallson, a vízesés közelében találkoztunk, annál az emlékkőnél, amely a francia ferenrendi szerzetesnek hódol, aki először járt, mint európai, ezen a vidéken. Magamban álltam, hallgattam a vízesés rejtélyes zúgását; elmerengtem az apró sziklákon kinövő bokrokon és virágokon; általában ezen a lebilincselően hangulatos környéken, ahol az ecetfák az olajfákkal, a fenyvesek az almafákkal, s a nyárfák a juharfákkal keveredve érdekesen primitív színt adtak a környezetnek. Mondom, ezen a tájon botlottunk egymásba, s ekkor értesültem családi életéről. Egy nagy darab, rőt hajú, májfoltos arcú nőnek mutatott be; az asszony legalább is két fejjel nagyobb volt uránál. S az aszszony szüleivel is meg kellett ismerkednem, Mr. Dániel Van Burennel, aki Hollandiából került Amerikába s nagyhasú megjelenésével nagyszerűen beleilleszkedett volna egy holland festménybe; s feleségével, aki hájas volt és lapos arcú. A faragatlanság lerítt mind a két emberről, s Smith feleségéről is. Teljesen érthetetlennek tűnt ez a családi kötelék. Csupán idővel ébredtem arra a tudatra, hogy a család alaktalanságával micsoda kártékony hátást gyakorolhatott Smithre s hogy vágytalansága, szinte buddhista szerénysége s a család hangos és követelődző mivolta között valami összefüggés volt. Rájöttem, hogy ez az ember tulajdonképpen hajsza áldozata, s ellenségei közvetlen hozzátartozói, akik buták és gonoszak. Jó ideig véresre szakították fel szívét, ma azonban maguk a családtagok úgy beszélnek róla, mint egy kuriózumról, mint egy egészen lehetetlen alakról, akinek az a feladata, hogy vörös hajú feleségéről gondoskodjék s ha muszáj, pénzt juttasson apósának s anyósának is. Smith annyit dolgozik, amennyit kell, annyit ad, amennyi elkerülhetetlen, annyit törődik az élettel, amennyire azt mindennapi léte megkívánja, egyébként közelebb van a Nirvánához, mint önmagához. Amerikaiban ez a felfogás annyira szokatlan, hogy némi elnézéssel őrültségnek lehetne nevezni. Hogy megbéküljön sorsával, az örök semmti kellett megbecsülnie.

— Az én uram csak lopja a napot — mondta a feleség, mintegy így felbonthatatlan ítéletet mondván férje felett. Az após és az anyós helyeselt.

— De hát nyár van, vakáció, asszonyom — jegyeztem meg s noha eszemágában sem volt Smitht családjával szemben megvédeni, mégis a védőügyvéd módján dörgött hangom. — Nyár s vakáció. Ha ez nem lenne, akkor azt hiszem, maguk sem lennének itt.

— Mi esetleg itt volnánk — vágott vissza a feleség — az uram nélkül. S ettől se állna meg a Niagara vízesése.

Mikor Smith megszabadult családjától s velem egyedül sétálgatott a kiserdőben, ahol nászutasok gyalogoltak és mókusok szaladgáltak, azt kérdeztem tőle:

— Ez az élethalál-harc családjával mindennapi eset?

— Annyira megszoktam — mondta — hogy fel sem tűnnék, ha nem említené!

Harold Smithnek valóban nem volt irigylésreméltó élete. Mikor a kanadai oldalról lenéztünk a tóra, ahol egy propeller viccelt a vízzel s az utasoknak alkalmat adott arra, hogy a vízesést lentről is lássák és hallják, Smith egyszerre ezzel a megjegyzéssel fordult hozzám:

— El sem hiszi, de én magával ma több szót váltottam, mint tanártársaimmal egy hónap leforgása alatt.

— Talán azért, mert alig ismerjük egymást.

— Senki sem lehet idegenebb annál, akit valamikor jól ismertünk s aztáf megszűntünk iránta érdeklődni. így vagyok én kollégáimmal.

Mikor visszaérkeztünk a sétáról, az asszony nyavalyás hangon repülőgépúthoz ragaszkodott. Nem messze volt a repülőgépállomás vasárnapi utasok