Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Narancsik Imre: A népi erkölcsiség

Pedig minden törekvése az volnahogy álmait és terveit a mindennapi életben is megvalósítsa. Ezért a röpiratok sorozata az utolsó időben, a művészt mintha legyőzné benne a reformátort vágy, a regény, az elbeszélés szűk neki, ágyú és tank kellene esíméinek terjesztésére vagy legalább is — mérges röpirat. Ez az a pont, ahol Szabó Dezső jelensége, túl művészi értékén, egyetemesen magyar életszimptóma lesz. Csak egy Szabó Dezsője van a magyar glóbusznak, de van sok más kitűnő írója, költője, művésze. Szidják, hogy féktelen, hogy antiszemita, hogy vad és mértéktelen, hogy pocsék és sohasem volt művész, hogy nem egyéb, mint egy titánkodó disznóhólyag ... hogy kétségkívül tehetséges- de (sajnos) hamis utakon halad; eltévedt oroszlán, csapdába került lángész.

Az egyes oldalról jövő támadások érthetőek. Politika mindig szorosan összefüggött a kultúrával, a művészettel és bölcselettel egyaránt. A világ berendezkedése olyan, hogy a klikkek, az osztályok, a fajok, a népek, mindig a szembenállóban keresik azt a bizonyos, hírhedt „gerendát". Szabó Dezső ebből a szemszögből tekintve határozottan „rossz fiú". De eljön majd az ideje annak, hogy a politika sorsdöntőén kisded játékai, az ,-érdek" és a „konstellációk" elenyésznek és más szenvedélyek játéka lép helyükbe. És akkor majd ki fog derülni, hogy Szabó Dezső, minden hibájával és emberi gyarlóságával együtt, a magyar irodalom és élet nagy alakjai közé számítódik, hogy lángész és elemi jelenség, hogy nem mérhető az esztétikai szabályok, a társadalmi illem és a politikai póráz korlátáihoz. Szabó, a természeti jelenség, a hegyekkel, a véghetetlen rónasággal, a lápos Tiszával, a nyögő magyar földdel rokon. Hörgő őserő a nyugdíjas tanár gúnyájában, — a véletlen sokszor valóban komédiákat rögtönöz.

A Virrasztó Koppány egyébként pamflét, de Szabó Dezső pamflétje. Egyik az író sok röpirata közül. De ha a harcoskedvű remete ráteszi kezét nyelvezete orgonájának billentyűire, akkor költő sirámai harsannak föl, még akkor is, ha nevezetesen, prózai módon, napi kérdéseket csépül vagy személyeskedő attakokat végez. Ilyenkor elfelejtődik az ellentmondás, a kifogás és a mosoly. Csak Szabó Dezső búgó, zúgó, gyönyörű, biblikusán zengő nyelvezete marad meg. A bozontos dúvad hitt a civilizáció imbolygó délibábjának, varázslatosan vonzotta a nagyváros káprázata, bemerészkedett a finom urak és hölgyek közé, míg nem rájött- hogy csapdába került. Megrázta sörényét, táguló orrcimpákkal fölhördült és beleordította az ügyeskedők nyüzsgő társadalmába a hegyvilág, a rónaság, a nyúzott föld, az egyszerű, becsületes, de teljes élet igazságait. Mindenki táncol, mindenki sürög-forog és szívja a kábító civilizáció ópiumát, mámor fogja el az eltévelyedteket. Ki ég, mint az örökmécses? Ki hallgatja a lelkiismeret szavát?

Szabó Dezső leült és megírta a Virrasztó Koppányt, aki mintegy fenn trónol a budapesti Gellérthegyen és onnan néz, — virraszt, — a lába alatt fortyogó, kavargó aszfaltvilág fölött a magyar láthatár négy égtája felé.

NARANCSIK IMRE:

A NÉPI ERKOLCSISÉG

(Jegyzetek Spranger Eduard: Közerkölcs és személyes erkölcsiség c. művéhez.)

1. A tavalyi március elején a budapesti egyetemen korunk neveléstudományának szaktekintélye: Spranger előadást tartott. A magyarság művelődési szerepét az a tény magában igazolja, hogy a nagy német nevelő éppen Budapestre jött- de még inkább szemlélteti középeurópai, sőt írjuk: európai küldetésünket Spranger előadásának tárgya s az értekezésből szerzett közvetlen következmények. Spranger budapesti útja, beszéde ugyanis több, mint egyszerű udvariasság, vagy tudós kirándulás Középeurópába; ez az út