Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Kavec Matuš: Hófúvás (ford. Farkas István)

be is fejezem vándorlásomat. Úgy fogod olvasni majd ezt a levelet, mintha valami kalandos regényt olvasnál.

Ma rossz utam volt. Ah, milyen nyomasztó a széles, csupasz mezőkön menni, amikor a fehér hótakaróra fekete felhőként száll le a holló- vagy varjúcsapiat, s az ember megborzong ellenszenves károgásukra. A Lengyelország felől jövő szél élesebb, hófúvások vannak, s erős a fagy A szél úgy átfújja a ruhámat, mintha vékony vászonból lenne, sőt néha úgy érzem, mintha ruha sem lenne rajtam.

Csak átjuthatnék holnap a hegyeken, aztán, ha Isten adja, könnyen megteszem a Zsolnára vezető út hátralevő részét.

Ma sehogyan sem érzem magam. Csak aludnék, meg aludnék ... Azért .ne haiagudj, hogy olyan keveset írok.

Szívélyesen üdvözöl és csókol Rudid.

A telefon kis időre elszólított ez asztaltól.

Aztán benéztem a váróterembe. A távirótiszt már bele is izzadt, annyira szenvedett a szerencsétlennel, csakhogy feltámassza, de még semmi sem mutatta, hogy magához tért volna. Mintha még mindig a fehér halál fagyos hidege lengte volna körül.

Visszatértem az irodába és elolvastam a harmadik levelet:

Drága Rózsikám!

Ma borzalmas napot éltem át. Az a paraszt, akinél az éjjelt töltöttem, reggel megmutatta, hogy merre kell mennem, el is kisért egy kis darabon, s aprólékosan tájékoztatott az erdei gyailogutakról, hogyan rövidíthetem meg az utat, s figyelmeztetett, hogy el ne tévedjek. A hegy aljában szerencsés utat kívánt, s én nekivágtam a hegyeknek.

Körülbelül egy órát mentem tűrhető hangulatban és abban a reményben, hogy délután már Szlovenszkón leszek, és éjjel, vagy holnap reggel' már vonaton fogok utazni, hogy a Zsolnáig háiralevő utat ne gyalog tegyem meg. El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök a meleg vasúti kocsiban való utazásnak! Mert gyalog menni borzalmas. A szél dühösen süvít, minden megfagy, az ösvényeket és az utakat befújja a hó, tulajdonképpen meg sem tudod különböztetni, hogy melyik a gyalogút, melyik nem. Az erdők puszták és nagyon elhagyatottak. Lassan mendegéltem, ahogy a paraszt tanácsolta, mert az út fölfelé jobban fáraszt. Azt gondoltam, hogy jó úton haladok, mikor egyszerre csak sűrű erdőben találom magam, ahol minden út elveszett. Egyetlen gyalogút vezetett visszafelé, ahonnan jöttem.

Vissza kellett térnem. Amikor arra gondoltam, hogy nem találtam rá a helyes útra, megint fölfelé mentem a hegynek. De valahogy elvesztettem bizalmamat a keresztül-kasul vezető gyalogutakkial szemben. Ki tudja, vájjon gyalogutak-e egyáltalán? Ahol a fák ritkábbak, mindenütt gyalogutat sejt az ember. Mész néhány lépést, az út sokfelé szétágazik, s úgy tévelyegsz közöttük, mint valami végnélküli labirintusban. Végül már azt sem tudtam, hogy honnan jöttem és hova kell mennem.

Csak egy valami maradt meg gondolatomban ezen a bolyongó vándorúton: fölfelé kell mennem, át kell jutnom a hegyeken, akármilyen fáradt legyek is. Csak Kysucára jussak el! Ott megpihenek valamelyik vasútállomáson, és megvárom-a vonatot, amely Zsolnára visz, vagy legalább közelebb Zsolnához, ahogy a pénzemből futja. Csak keresztüljussak ezeken a hegyeken, akkor már semmitől sem félek, akkor már biztosan eljutok Zsolnára.

Már nem is emlékszem, hegy hányszor vesztettem el az irányt, mennyit bolyongtam ide-oda, míg végre minden gyialogutat elvesztettem s utamat sűrű bozót állta el. Kis időre megálltam és megpihentem. Vájjon áthatoljak-e a bozóton, vagy visszatérjek és megkeressem az utat? Vagy találok-e itt egyáltalán valami utat? Az órámra néztem, már délután volt.

A legrosszabb az volt, hogy megint szédülést éreztem, s tudtam,hogy lázam van, ami tegnap este is erőt vett rajtam, s influenzát jelent. Csak itt, a hófúvások, fagyok, a borzalmas erdők között meg ne betegedjem!

Találtam még egy cigarettát és rágyújtottam, hogy kissé rendbeszedjem