Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Kavec Matuš: Hófúvás (ford. Farkas István)
gondolataimat. Sikerült is őket megint egyetlen dologra koncentrálnom: mindenáron fölfelé jutni, s azért mindenképen át kell hatolnom a bozóton. Néhol derékig süppedtem a hóba, néhol síkos volt az út és elcsúsztam,. helyenként jó volt a megfagyott havon mennem, de rettenetes volt az út a bozóton keresztül, amely mintha mindenütt akarattal állt volna utamba, s ahol máshogy nem nehezítette utamat, vékony gallyiaivail, mint valami ostorral verte arcomat. Egyébként minden kihalt volt, csak a szél dühöngött vadul, s könyörtele-nül vágott faggyal és jéggel. Ha valami vadat riasztottam fel, úgy örültem,, hogy kívülem is él még itt valami. Ijedten szaladt és bújt el, nem tudom, hogy előlem menekült-e vagy a szél elől? Óh, milyen gyönge itt minden a megvadult természet előtt! Milyen kicsinek, milyen nyomorultnak érzem magam itt, a puszta erdők közepén! Érzékeim is megcsaltak. Ha körül akartam nézni, tájékozódni akartam, sűrű hógomolyag takarta el iaz egész látóhatárt, s nem tudtam, hogy hol van nyugat, hol van kelet, honnan jöttem és merre tartok. Csak a lábam alatt levő talaj nem csal meg, amint a völgybe hajlik alattam, vagy hegynek fölfelé emelkedik. A szél süvítésén és az erdők panaszos suttogásán és nyögésén kívül nem hallottam egyebet. Alig hogy saját szívem is dobogott, vert, hogy mint élő dinamó, meleg vérével és új erővel szorgalmasan táplálja tehetetlen tagjaimat. Milyen hálás vagyok most neki ezért! A fagy összehúzza arcomat, hajamra, szemöldökömre, borotválatlan államra fehér zúz ragad, mintha a fehér halál már elevenen fel akarná öltöztetni áldozatát halálhozó, fehér köntösébe. Kezeim merevedettek, érzéketlenek és erőtlenek és csak lassan melegszenek fel Végül valami kábító meleg szalad át testemen, amelytől az ember úgy megijed, mint a fehér halál angyalától. Bocsáss meg, hogy annyiszor említem Neked a fehér halált, de rá kellett gondolnom. Már szürkült, amikor egyszerre pairadicsom nyílt meg előttem, fehér paradicsom. Rózsikám, nem nevezhetem másképen! Kiléptem az erdőből, mint valami sötét börtönből, s előttem széles mezők és legelők terültek, amelyeket tiszta hó takart s amelyeken olyan jó volt lépdelnem! Egy percre megfeledkeztem a szélről, s minden olyan csendesnek, olyan fényesnek tetszett! Nem messze kis faépületet, valami csűrfélét pillantottam meg. Üres volt. Mindjárt bementem, s elégedetten hallgattam, hogy milyen erőtlen most velem szemben a szél. Haragosan ver a tetőre, a falakba, beszórja őket hóval, bömböl, üvölt, süvít megszokott durvia módján, s én csak mosolygok rajta és azt mondom magamban: — Kiabálhatsz, süvíthetsz! Lepihentem, az erdőben rozsét szedtem és tüzet raktam. És most, amikor ezt a levelet írom Neked, meleg tűznél fedél alatt ülök, s eleven láng világít, mintha beszélgetne velem, s megmondaná, hogy mit. kell írnom! Reggeltől nem ettem, éhes vagyok, de mindent szívesen elviselek,, csakhogy szerencsésen elértem ebbe a pajtába, és megmelegedhetek, megszáríthatom magam ennél a tűznél. Holnap már könnyebb utam lesz. Állandóan lefelé megyek, az útról jobban megfeledkezem. És lehet, hogy holnap este már Rohasnál fogok ülni. Roppant fáradt és álmos vagyok, de őrködnöm kell, hogy a tűz ki ne aludjon. Csak holnap szerencsésen elérjek a vonathoz, hogy megpihenhessek.. Lázam van, úgy rémlik, hogy mégis beteg leszek. Ha Rohasnál leszek, többet írok. A tűz lobogó fényénél olyan rossz írni! Csókollak Rudid. — Hát így — gondoltam magamban — a vonatot már elérte, de ia vonat cinikusan elfutott mellette, s nem ragadta ki őt a fehér halál hideg öléből... Talán már örökre megpihentél ... A vihar közben lecsendesedett, mintha elfáradt volna halálos munkájában, elvonult és engedte, hogy a természet a zúzmara ünnepi köntösébe öltözzék-Jött Raguz és jelentette, hogy semmit se tehetnek. Az ismeretlen ember halott. .. Szlovákból fordította: FARKAS ISTVÁN..
