Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Kavec Matuš: Hófúvás (ford. Farkas István)

vele a gyors Prágába, hozzánk, haza, s én itt állok egyedül olyan szakadék fölött, amelyet érzek, de nem látok magam alatt...

Megnéztem a menetrendet, s egyszerre megváltó gondolat jutott eszembe: mi lenne, ha elgyalogolnék Zsolnára Rohashoz? Vagy száz kilométer innen, Ostraváról, talán még annyi sem. Az út két, legföljebb három napig tart. Rohas biztosan nem feledkezett meg régi barátságunkról, s ha már olyan gazdag, munkát is ad. Ha sikerülne ott biztos gyökeret eresztenem, akkor utánam jönnél, egybekelnénk, s örökre ott telepednénk le. Hogyan várom ezt a percet, drágám, amikor elválaszthatatlan kötelékkel láncolhatlak magamhoz, s csak egymáséi leszünk. Te néha talán habozol is, hogy lehet-e hinned, ezt látom az arcodon is. De hidd el, a lelkismeretem nem engedi, hogy odaláncoljalak az én nyomorúságomhoz, amikor magamnak sincs mit ennem. Milyen az életed mellettem? így magam hordozom a száraz kenyér gondjainak terhét, ha velem élnél, akkor ez a gond a te vállbidra is ránehezednék, s a jólét és boldogság helyett csupa szomorúság várna reád házasságunkban.

De az Isten megsegít, találok valami foglalkozást, valami állandó hel'yet, amelynek keresete mindkettőnknek elég lesz.

Mindjárt neki is indultam a zsolnai útnak. Fürgén lépdeltem, s útközben mindig Zsolna járt az eszemben. Most roppant rokonszenves városnak találom, bár sohasem jártam ott, sohasem láttam. A hóval borított mezők széltében-hosszában fehérlettek, északról hideg szél fújt, amely siettetett és hidegített. A hó megfagyott és vidáman ropogott a lábam alatt. Tele voltam rózsaszínű reményekkel, erősnek, hatalmasnak, vidámnak érztem magam, s akaratlanul is fütyörészni kezdtem útközben.

Most, amikor ezt a levelet írom Neked, a Rohashoz vezető út első részét már megtettem.

Kis faluban, valami munkásembernél szálltam meg éjszakára, aki szívesen fogadott és megvendégelt azzal, amije volt. Mindjárt megmondtam neki, hogy nincsen pénzem, (csak öt koronám és néhány fillérem van), de ő felelet helyett szívesen megrázta’ a kezemet.

— Hiszen tudom, hogy munkanélküli. Az arcán látom. Csak jól aludja ki magát, reggel aztán elmehet Isten nevében!... Hiszen az is szégyen, hogy az embernek a mi századunkban gyalog kell a hidegben munka után vándorolnia, míg az urak melegen kocsikáznak.

Köszöntsed, drágám, az otthoniakat. Anyácskának nem is írok, csak Zsolnáról fogok neki írni, hogy megörvendeztessem az örömhírrel.

Csókol Rudid.

Raguz bejött.

— Úgy látom, hogy már semmi sem lesz belőle, — mondta.

Szenet tett a kályhára, s amikor visszatért a váróterembe a megfagyott emberhez, még hozzátette:

— Tegnap este mulatság volt Oravicán. Lehet, hogy ott részegedett le, •s most ráfizetett.

— Nem gondolom, — mondtam és olvasni kezdtem a második levelet:

Drága Rózsikám!

Ma csak hat órát gyalogoltam. Harminc kilométert sem mentem, s meg keilett szakítani az utat. Roppant fáradt vagyok és úgy érzem, hogy gyönge lázam is van. Csak addig meg ne betegednék, amíg Rohashoz érek. Még jó darab út áll előttem.

Az a pairaszt, akinél ma alszom, jól ismeri Zsolnát. Mesélt a városról, azt mondja, hogy nagyon kedves heliy.

Holnap reggel megmutatja a hegyeken át Kysucára vezető utat. Már most félek a hegyektől. De ha átmegyek rajtuk, legalább egy darabkát vonaton mehetek Zsolna felé. Azért őrzöm még azt az öt koronát. A tegnapi levelet sem küldtem el Neked, mert nem akarom bélyegre költeni a pénzt, hogy minél több maradjon a vonatra. Ezért hát legyen türelmed, drágám, s bocsásd meg, hogy leveleim még egy-két napot késnek. Ha Zsolnára érek, mind egyszerre elküldöm, aztán Rohastól hosszú, örömteli levelet írok, amellyel