Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Zalai Fodor Gyula: Szieszta
nem csupán mii vagyunk itt ellátatlanul — én, te, ő, a szűk család... A nagy családot is fenn kell tartani... — Milyen nagy családról beszélsz? — motyogta az apa s homloka mögött fáradtság zsibongott. — A kisebbségi magyarok családjáról... — Ilyen gondjaid vannalk? Hisiz ha én el tudnálak tartani... szépen, urasam. — Nyelve lomhán mozgott, talán nem is mondta már ki hangosan, talán csak az idegei zúgták ... — Bízzál bennünk... nem vagyunk roslszak, csak másók vagyunk, mint ti, — suttogta Marika. De aipa ezt már nem hallotta, a hosszú út, a felismerés fájdalma, kimerült, mély álomba rántották. Szemhéjai súlyosan ragadtaik le, mintha most is védenék az ő külön otthoni világát. A vastag füstpárna lomhán becsavarta, szürke feje beleveszett ebbe a puha szürkeségbe, arcának kontúrjai összemosódtak a kihűlt füsttel... Mintha csak a teste lett volnai a szobában, lefogyott, vézna teste a rossz fogakkal, sajgó gyökerekkel, agyontisztított tükrösre kopott öltönye & pecsétgyűrűs sárga ujja, mely a rágalmazót keresi. A két lány ilálbujjhegyen közeledett hozzá, takarót terítettek a térdére és visszafojtott lélekzettel bámulták. Próbálták a füstöt elhessegetni, de az konokul ereszkedett rája és elfedte az arcát... — Miiilyen messze van, — súgta Marika...—Kinyitották az ablakot, vastag sugárban ömlött'be a csípős, márciusi levegő... A föl élték egymást isi úgy néztek ki a reklámpettyes éjszakába. S túl a neonfényes tündöklő házsorokon, egy sűrű liget húzta magához a szemüket; ágaskodva követték a dombnak futó erős vonalakat. Kemény, egyenes fatőrzsék állottak ott egymás mellett; türelmetlen, fekete lomb koronázta őket .. .Néha-néha megnyíltak, s> egy aprócska csillagot láttattak. Akkorát csak, hogy a négy pár szem nyomon tudja követni... ZALAI FODOR GYULA: SZIESZTA Jó lenne most felugrani, szívből nagyot kurjantani, ledbbnli minden rossz ruhát, rohanni szűk Macáikon át s megállni kint a rét ölén, ihoi átölelne szőke fény és csókolgatna napsugár is én felnyúlnék a nap után: talán fel is emelne még a szolgalelkű szűrke lég,