Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Kavec Matuš: Hófúvás (ford. Farkas István)
Rezavýról kérdezősködtem, s át akartam adni Roubík levelét. Ez az ember mondta, hogy a főnök Teschenbe utazott. — Mikor tér vissza? A férfi vállat vont és nem felelt. — Hol a főnök lakása? — Itt a házban. Kimentem a házba és megtaláltam Rezavý lakását. Arra gondoltam, hogy megvárom. De a lakást bezárták. Minden elkedvetlenített, amit itt láttam és tapasztaltam, elmentem és a legolcsóbb szállóban szobát béreltem. Hinni sem akartam, hogy minden elveszett. Hiszen ez azt jelentette volna, hogy Prágába: sem térhetek vissza, munkát sem kapok itt, ennem sem lesz mit, s hát mihez fogok itten? Egész éjjel le sem tudtam húnyni a szemem, s ha néhány percre el is szunnyadtam, minthogyha minden korom és fekete füst rám hullott volna, ami állandóan ott lebeg a vitkovicei magas kéményerdő fölött... Néha kétségbeesetten összeszorítottam a fogaimat, s ha Roubik itt lett volna, bizony nem tudom, hogy mit kapott volna. Rezavý másnap sem jött meg Teschenből. A műhelyében levő embertől megtudtam, hogy Rezavý még nemrégen gazdag volt, de valami nem volt rendben a családban, lecsúszott, inni kezdett, ,a vállalat romlani kezdett, végre tönkrement. Most már csak napról-napra éppen hogy tengődik. Hiába is várnék hát Rezavýra, ez sem segítene rajtam, ha magán sem tud segíteni. Egészen kétségbeestem. Haragosam téptem szét Roubik levelét, amelyben Rezavýnak ajánlott. Miért is küldött ide? Miért is dobtam ki több mint száz koronát az útra, ha haza sem tudok menni és éhen kell itt vesznem? A városban csatangoltam, és arr:a gondoltam, hogy mit kezdjek ebben a helyzetben? Valami munkát kell találnom, hogy útravalót keressek, vagy koldulni megyek. Ah, csak koldulnom ne kellene! Betértem néhány szerelőhöz, de sehol sem volt rám szükség. A nyáron talán még lett volna munka, mint mondták, de télen? . . . Hát mondom, nem tudnának-e legalább valamit ajánlani? Akármit, utcát söpörni, fát vágni, bármit. Mindenütt vállat vontak. Hol találnának? Mit? Végtére meg mit is keresek itt, amikor itt is elég a munkanélküli. Miért nem maradtam Prágában? Az állomás felé kóvályogtam. Valami ösztönszerűleg arrafelé húzott, mint valami tudatalatti vágy vagy reménység, hogy a vonattal hazajutok. No hiábavaló reménység! Sohase mennék így pénz nélkül a világnak! Miért nem maradtam inkább Prágában? Az állomáson hemzsegett a nép, én pedig cél nélkül sétálgattam az előcsarnokban s irigyeltem az embereket, hogy vonaton utazhatnak, hogy odamehetnek, ahova akarnak, én meg itt valami láthatatlan bilincsekbe verve ide vagyok láncolva és nem mozdulhatok a helyemről. Egyszerre csak ismerős arcot pillantottam meg. Egészen Rozhledal hadnagyra hasonlított, akivel valamikor együtt voltam a fronton. Akkor nagyon jól megfértünk s markáns arca mindig élénken élt emlékezetemben, éles tekintetével és sűrű hajával együtt. — Rozhled úr! — szólaltam meg bátortalanul. Élénken megfordult. Tehát mégis csak ő az... Bemutatkoztam neki, megismert. De hamar kibeszéltük magunkat, bevitt az étterembe, meleg virslit rendelt (nem is tudod elképzelni, hogy milyen jól esett!), s néhány percig ott ültünk. Beszélgettünk a háborúról, a frontról, régi ismerőseinkről, akik most szétszórtan élnek a köztársaság minden részében. Rohast is emlegettük, akiről már meséltem neked egyszer. Valamikor együtt tanultunk, nagyon jó fiú volt, jó barátom, a legjobb, amilyen valaha is volt. A háború végén fogságba került, s azóta semmit sem hallottam róla. Végül Rozhledaltól tudtam meg, hogy Zsolnán van, Szlovenszkón, nagy szerelővállalata van, s azt mondják, hogy milliomos. Mint mondják, nagy háza, autója van, jól nősült, szlovák leányt veit feleségül. Gondolkodtam, hogy hogyan terelhetném a beszédet helyzetemre, s valami kölcsönt szerettem volna kérni, hogy hazajuthassak, de ismerősöm hirtelen az órájára nézett, kezet nyújtott és szaladt a prágai gyors felé. A könnyeim is kicsordultak, amikor arra gondoltam, hogy hogyan repül
