Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Palotai Boris: Uj csillag nyomában…

hogy Feii úr lesz nemsokára, „tanár úr", akivel a jegyző, pap, főbíró paroiázik. — Engem ki sem próbáltál, — folytatja durrogó hangon, — pedig ha tudnád, hogy már majdnem kényéi Ikereső lettem. Igazié? Éva ráibói'iint s átöleli Ferit azzal a magátólértetődő nyíltsággal, amely szinte elutasít minden tenyérmögé röhögő összesugást és jóízű örömmel vállalja az együvétart ozást. —- Nevelőnek akartaik egy internátusba. Teljes ellátással, fizetés­sel... Éva nem írt volna többé suviklszköltemény't... Jutott vo'.na neki is belőle... 'Nem hiszem, Iha elkészülök, akad odahaza ilyen jó állásom. — És min múlott a dolog? — kérdezte Marika s fázósan összeso­dorta a lábait. — Azon hogy ... — dadog, keresi a szavakat Feri, a nyaka is meg­rándul belé. — Azon, hogy... nem tudnék itt maradni ... Sose sejtettem, hogy nem tudok. Azt hittem, mindegy hol veti meg az ember a lábát, csak tiszta ágya, jó falatja, jó könyve legyen... Még- birizgált is a gondo­lat, hogyha Prágában felejtődöm, nem kell nagyon vasárinapiasra húz­nom magamat, hogy embernek ismerjenek el. Na aztán... Már úgy volt, hogy bevonulok... És Éva kerített valahol két potyajegyet és el­mentünk a moziba. Oiyan ünnepnek szántuk ezt s úgy örültünk neki. Trükikiffilmeket vártam, olyan színes, huncut figurákat. És- egyszerre vaia­­mii rémségesen egyszerű dolog jött... Szlovenszkói tájak ugrottak a szemembe, a Tátra morcos hegyei, ahol annyit táboroztam, borcvnyi­­cáztam ... Most már folyamatosan beszélt, zavara feloldódott a visszaemlé­kezésben, mint cukor a langyos vízben. Aztán egyszerre elémtoppant egy csomó város, ahol nem is jártam soha, de mégis mintha az enyémek lennének. Az öregapámat sem is­mertem, -régen a föld aíatt volt, mikor én feilics-ereipedlem s mégis hoz­zám tartozik s én őhozzá ja ... — A vidékek lényegileg egyformák, — jegyezte megi Pista és <fcn­­toskodlva megigazította pápa szemét. — De ez a vidék az enyém! — Mért ragaszkodsz hozzá? Mit vársz tőle? — A fekete fiú makacs sortéi harciasán szegeződ'tek Ferinek. — Semmit! Mindent! — zihált a másik és hátravetette magát, hogy csak úgy nyekkent a szék alatta. — Én nem vagyok pityergős gyerek... de abban a percben -majd elbőgtem magam. Abban a percben meg­­ére-ztem, hogy ide tartozom, csak ide és az a tény, hogy magyarul gon­dolkozom, magyarul beszélek, nem külisőlégies vaiaimi, mint a kabá­tom ... még olyan se, mint a testem. Hanem mélyen bennem van a vé­rem csöppjében, az idegem dúcában... És hogy-nem szabad itt rag ad­ni, hanem hazacipelni, amit megtanultunk és otthon építeni tovább. —Kenyeret kell keresni minél előbb, — legyintett Pista. — Ahány kisebbség van a világon, valamennyi 'fokozottabb mértékben kényte­len a megélhetéssel törődni. Ha meg akarja tartani a nemzetiségét, mindenekelőtt az anyagi függetlenséget kelt kiharcolnia. — De más nyelven nem vagyok egész ember! Csak így nyilatko­zom meg igazán, csak így van értelmem, célom... Magyarnak lenni számomra olyan tökéletes életforma, ahogyan a -fa számára a fa, a

Next

/
Oldalképek
Tartalom