Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon

Áruló vagyok, elárultam Fleischmannt. Elárultam azt az embert, aki vala­mikor leghűbb barátom volt s megosztotta velem a nyomorság gyötrel­­mes éveit. Elbúcsúztam a medikától, aki viselkedésem hirtelen megváltozását nem értette és visszamentem az előbbi jelenet színhelyére, hogy megszorítsam régi barátom kezét. Bocsánatot akartam kérni tőle, társadalmi állásomra akar­tam hivatkozni és biztosítani szerettem volna a régi barátságomról. Fleischmann nem volt sehol. Kis fényképezőgépével ki tudja melyik uc­­cán járt. 111. A tavaszi alkony lenge köde lebeg a város felett. Por, benzin és embert zsivaj kering a levegőben. Az est nyugtalanító illatai megtámadják az érzé­keket, ismeretlen kényszer vezeti az ember lábait. Ezt az izgalmasságot, ezt a feszengést érzem a városon is; mintha most járnék itt hosszú idő óta elő­ször. A házak régi helyükön vannak, a villamos csilingelőse ismerős a fülnek, talán csak én vagyok más, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Az öntudat mély régióiból hangokat szabadítottam fel, melyek most elkísérnek az utamon; porolnék velem s én minden pillanatban a szemrehányás hideg tekintetét látom rámszegeződni. Magamban azt mondom, lelkiismeretfordulás, de azon­nal nevetnem kell ezen a banális megnevezésen. Tulajdonképen jogtalan ez a belső lázadás; semmi olyant nem tettem, amivel kivívhattam a sors haragját. Józan és racionális voltam és sohasem vétettem a közerkölcs ellen; mindig föltekintettem és majdnem mindig előre. Hiú érzelgősség és vak elbizakodott­ság egyformán távol voltak tőlem, — mi bánt hát? A tavaszi alkony alattomos, mint a hátulról közeledő merénylő. Kése már benn ágaskodik a testemben, sajog, vérzik tőle minden tagom. Most látom csak, hogy minden fa, minden kődarab emlékek kiváncsi arcaival tekint felém s a nyugtalanító élet riadt zsongása üldözött vadként hajszol. Számot kell adnom, meg kell gyónnom bűneimet — ez a gondolat jár bennem szünet­­nélkül s feltornyosodik előttem az élmények, a tervek és a vágyak, az elbu­kások és felemelkedések Babylonja. A tavasz a vallomások ideje s ez talán az én tavaszom is. Egy lebontott ház törmelékjei mögött a sikátorrá keskenyedő uccán ráta­lálok a földszintes sárga épületre. A dóm elüti a nyolcat s a lármázó ucca­­gyerekek valóságos barrikádként torlaszolják el a keskeny uccát, kopott barna ajtajával ez itt a Hársfa. Két lépcsőfok lefelé és egy rosszúl záródó kilincs, hogy megfeledkeztem róla! Világít már a piszkos sárgás villanykörte s a széles zöld asztalok mellett emberi alakok körvonalai válnak ki a szoba homályos mélyéből. Mintha nem is ebben az életben, hanem valamikor a szü­letésem előtt jártam volna itt utoljára.. A tárgyak ismerősen derengenek. A falak nyirkos penésze elősegíti a boltozatos ómódi helyiség ridegségét. 4 rohadt deszkapadlón hasadások tátonganak s a széles ablakmélyben meg­csillannak az akvárium aranyhátú rozsdavörös halai, zöld folyondárok és homok között. — Jó estét — mondom, de senki sem válaszol. Kisértet vagyok, a múlt kisértete; elnéznek, szemethúnynak fölöttem. Itt szoktam ülni, az uccai ablak mélyedésében. Innen szoktam elnézegetni a külvilág eseményeit. A napnak minden pillanatában ismerős volt a kép.

Next

/
Oldalképek
Tartalom