Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon
amely itt elémtárult. Járásukról megismertem az ucca jellegzetes alakjait; számontartottam lépéseiket. Mint az ucca nyugodt, bölcs védőszentje terpeszkedtem a piszkos ablak mögött s figyeltem a történések megnyugtató rendszerét. Az öreg koldus botjának kopogása, egy elhízott kövér uccalány rikító vörös kendője, vidám uccagyerekek csúfondáros időtöltése, a háborús rokkant háromkerekű „autójá"-nak nyikorgása csupa olyan jelenség volt, mely megnyugtatott a világ sorsa felől. A világ változatlanságát jelképezték előttem, amiben jó volt hinni... Mert odabent, a Hársfa zöld asztalai között, olyan emberek éltek, akik irtóztak a változás élményétől. Mindegy, kire gondolok, hiszen a különböző jellemek közös masszába folytak össze, mely nyugalmasan terült el a tágas szobában s az elzárt falak közül csak a szavak és indulatok villámaival ostromolta a valamennyi elképzelhető világot. Keresem a régi arcokat. Évek furcsa változásaiból idekergetett a sors szeszélye és most hidat szeretnék verni régi és mai életem közt. Elszakadhat-e az ember a múltjától úgy, hogy nem emlékezik többé a régi arcok fintorára, tárgyak ölelésére, halak és madarak színére?... Egy estére látnom kell, ki voltam, hogy megtudjam, mivé lettem. Az első, aki a helyiség emberei közül észreveszi jelenlétemet: Fleisch mann. Egymásra nézünk s ha tud olvasni a tekintetből, akkor most mindent megtudott rólam és mai viselkedésemről. — Szervusz — mondom és kezemet nyújtom. Leül az asztalomhoz és kíváncsian vizsgál. — Minek köszönhetjük ezt a megtiszteltetést? — kérdi gúnyosan. Megpróbálok védekezni. Megmagyarázom Fleischmannak mai helyzetemet s mindazt, ami időközben történt velem. Az élet messzire sodort a Hársfa embereitől. Sok, kemény harcban vettem részt és gyakran kaptam sebet a küzdelemben. De közben megtanultam sokmindent. .. A fényképész, mialatt beszéltek, úgy tesz, mint aki mindezt tudja s csak illemből hallgat végig. Én egyre jobban belemelegszem a beszédbe s hirtelenében egész kis szónoklatot vágok ki a magam igazának alátámasztására. Észre sem veszem, hogy már nem vagyunk kettesben, a szoba emberei körülvettek bennünket. Hohó, mi ez, csupa régi arc, jó ismerős vesz körül. Évek óta nem látott emberek, eleven részei a múltnak, most itt állnak és felém közelednek. Egyenkint tudatosodnak bennem a régi elfeledett nevek. Trendelovics, — óh Istenem — pontosan olyan, mint négy évvel ezelőtt; szabó létére ugyanolyan rongyos a nadrágja és sipító vékony hangja kamaszos röhögéssel fullad el valami rekedt hörgésbe. A sarokból az aranyfogú Grün alázatoskodik elő, egy-egy mozdulata emlékek légióit rebbenti fel. Most jött vissza nagy csehországi vándorútjáról... Óh, ezek a vándorutak híresek voltak valamikor... A sarokban feltekint szokott munkája mellől a szentkép-kereskedő Springer... Szája viccre áll, de a haja tökéletesen megőszült az elmúlt években... Elmondja-e néha régi szerelmi kalandjait, melyeknek sosem volt végük., mindig folytatni lehetett őket... itt van Vildner is, sokkal szürkébben, mint valaha, most már tudom, hogy sohasem lesz belőle operaénekes... Hiába voltak nagy előtanulmányaink, Verdi és Puccini, melyekkel fölvertük a dévényi szőlődombok csendjét, az élet mást akar... És végül, most látom, él még Piringer
