Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon
II. Koradélutáni elfoglaltságom a belváros legforgalmasabb uccáján vezetett végig. Nem voltam egyedül. Mellettem egy fiatal hölgy lépkedett, másodéves medika, akit most láttam először. Mindketten irattáskát cipeltünk, — intellektuális lényünk jelképét. Néhány regényt, megkezdett tanulmányokat és verseket vittem magammal;’társnőm hóna alatt vaskos anatómiai könyvet rejtegetett az aktatáska. Mindketten vidámak voltunk; így illett ez friss ismeretségünkhöz. A könnyed májusi délután, a körülöttünk megnyilvánuló bohó életcirkusz fokozta jókedvünket. Minden olyan természetes volt körülöttünk. Az emberek felvillanyozva szaladtak a napi robot után, az égen lebegő felhők enyhe kékje harmonikusan illeszkedett az útszéli fák zöld lombjaihoz. A terveinkről beszélgettünk. Én éppen egy nagyobb cikket szándékoztam írni a tavaszról, a kislány önbizalmát a sikeres kollokviumok tudata fokozta. Szerelemről nem beszéltünk, úgy látszott, hogy komolyabb problémák foglalkoztatnak bennünket. Nem haragudtunk egymásra azért, hogy mindketten a saját személyes ügyünkkel voltunk elfoglalva, sőt, mint türelmes emberekhez illik, meghallgattuk egymás mondanivalóját s a beszélgetés végén arra a meggyőződésre jutottunk, hogy mindkettőnkben megvan az élet feladataihoz szükséges energia, tudunk dolgozni- szeretjük az életet, tehát nem vagyunk elveszett emberek ... Néhány pillanatra elbámészkodtam a kirakatokban. Társnőm hangja térített magamhoz. — Nézze — mondotta — lefényképeznek. Egy uccai fényképész vett célba bennünket. Divat nálunk az ilyen fényképezés. Észrevétlenül veszik le az embert s aztán kezébe nyomnak egy piros cédulát, melyen rajta van a felvétel száma s az élelmes fényképész címe. Mosolygós arcot akartam vágni, ekkor azonban tekintetem találkozott a fényképészével. Mélyen ülő szúrós szemek néztek rám, ráncos, barázdás homlok, borostás áll, tömpe orr és kócos, zilált hajzat. Ismertem ezt az arcot a múltból. Az első pillanatban belémdobbant az ismerős alak élménye, ösztönszerűleg köszönni akartam, de a szemem ráesett a mellettem lépkedő medika mosolygós arcára, kinek tekintete az enyémet kereste és zavaromban elfordítottam fejemet a kirakatok irányában. Még láttam, amint Fleischmann a lány kezébe nyomja a piros cédulát, s mintha csodálkozva nézne rám. Elmúlt néhány pillanat, míg újra magamhoz tértem. A szégyen pirosra festette az arcomat, a hátam közepén éreztem a rongyos fényképész tekintetét. Legszívesebben elfutottam volna, de a lány kedves, szapora csevegése lehetetlenné tette azt. — Miért fordította el a fejét — kérdezte — szégyell velem egy képen lenni? Szabadkoztam. — Szó sincs róla, maga nagyon tetszik nekem. De a délutánom el volt rontva. Csúnyán, jellemtelenül viselkedtem és ezt nem bocsátjhattam meg, — még magamnak sem. Kétségtelen, hogy Fleisch mann megismert. Egy pillanaira láttam felvillanni rajta a találkozás örömét; üdvözölni akart, meg akarta rázni a kezemet, mint régi cimbora; de akkor meglátta a rendes öltönyt, a vasalt nadrágot és a szép kísérőt és igen — biztos — látta az arcomon a zavart, a menekülni akarást.
