Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Kovács Endre: Túl a rosszon

egy tavaszi est könnyű illatfelhőjében, egy puha kéz kicsúszó szorításában, a mosolygó arc nevető fényében, mint elveszettnek hitt s megtalált játékok? Érzi-e más is, hogy az elfutó jelen halványuló napjai fölött, a tehetetlen akarat megújuló lemondásai, rezignációja fölött egy szilárdabb, ellentétektől mentesebb világ mosolyog: a teljesült álmok, a végtelenbe vesző érzelmek meleg, kitapinthatatlan világa? Senki sem feledheti el ennek a világnak az ízét, ha egyszer már megkóstolta. Talán egy régi nyári délután érezted illatát, amikor a gyümölcstől roskadozó fák alatt álomba ringatott az érett nyári délután szénaillata; a forró levegőben a színek zöld sátra borúit rád, mint szemfedő s az idő mintha megállt volna, olyan lágyan lüktetett a pillanat. Egyszerre minden nagyon távol volt tőled; a Duna ezüstös szalagja és a felhő kékje, a láthatatlan kötelékek, melyek a környező tárgyakhoz kötöttek és csak egy gondolat dolgozott benned: hozzárögzíteni magad a szálló időhöz, lélekben felemelkedni a tárgyi világ törvényei alól, új valágot teremteni. Talán ismerted is ennek az új világnak a törvényeit; a fantázia megható gyümölcseit. Ebben a világban kevés volt az empirikus világ elemeiből, az is megszépítve, feldíszítve, mint a kivilágított város. És mi kevesen, akik büszkén vallottuk, hogy merünk álmodni, úgy őriztük magunkban a magunk teremtette álomvilágot, mint fakuló primadonna egy régi, hősi múlt felejthetetlen díszeit. Sohasem sikerülne nekem eléggé érzékeltetni ezt a világot, melyben minden egyéni, páratlan volt. Az emberi nyelv hihetetlenül szegény, a beszéd csak a legszükségesebb érzések és gondolatok közvetítésére vállalkozhatik és az író legszörnyűbb tragédiája, hogy sohasem mondhatja ki érzéseit úgy, hogy az olvasó ezáltal részesévé válhatna az író lelkiállapotának.

Miért akarok hát mégis vallani? Nem szebb-e a lélek kitárulkozásánál a lélek büszke magánya, a segítségváró kinyújtott kéznél a karok összefont, magasztos nyugalma? Van-e remény, hogy valaha is ketten legyünk abban a magányban, mely mindezideig az én magányom s amely megszűnik magány lenni, mihelyt más is részesül belőle?' Én most erről a legbelsőbb valóságról akarok beszélni. A lélek világáról, melynek ugyanúgy megvannak a magá eseményei, mint a tárgyi világnak. Nem a mindennapi élet durva szenzációi ezek, néha nem is események, nincs bennük semmi az időbeli történés lassú folyamatából; ez a belső történés a pillanat másodperce alatt játszódik le, de jelentősége sokszor nagyobb, mint a tétlenségben eltöltött hosszú éveké. A szorongások és felszabadulások, a félelmek és elszánások, nagy csüggedés és nagy vágy történetei ezek, ám érdekességük fölér sok kalandos regény izgalmával.

Napok óta úgy járom a várost, mint az álomba-járó. Kérdéseket teszek fel magamnak, melyekre — tudom — nincsen válasz. Viaskodom valakivei, aki, mint egy gonosz dzsin, elszabadúlt a lelkem sarkából és elnyeléssel fenyeget. Gyakran idézek egy régi világot, melynek parancsaihoz az idők folyamán hűtlen lettem. Most régi emiékfoszlányokból, tört remények tégláiból, kihűlő érzelmek parazsából összeácsolódik ez a régi világ; nem én akarom, magasabb törvények szabályozzák. Eleinte védekeztem a kisértés ellen. Hiszen annyi régi embert, fakult érzést temettem el az idők folyamán, minek gondolnék egy olyan világra, melynek színe és illata a múlté...

Tegnap azonban történt valami velem...