Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Borsody István: Az uj Itália

csak messziről integetett az olasz lélek felé. így alakul ki a múlt szá­zadi 'Utolsó negyedéiben az olaisz tudatban a kritika nélküli idégenrajon­­gáis. Az idegen szokások, berendezések, erkölcsök mértéknélküli cso­­dálást váltottak Iki. Benedetto Croce „Olaszország története" című mű­vében megemlíti, hogy ez az „idegen rajon gás" főképpen Németország­nak szólt. Ez Croce szerint azzal magyarázható, hogy 1866-ban az ola­szok és németek együtt harcoltak a gyűlölt Haibsburgnuralom ellen, S a németeknek lám sikerült... 1870 a német néip történetében a fel­­v feléívelés pályáját nyitotta meg, míg Olaszországban a „szabadság" nem termett gyümölcsöt... Kishitűség; az alacsonyrendűség érzései kötötték gúzsba az akaratot. A természettudományos gondolkodás a tűző nap ernyesztő hatásában kereste a nemzeti esettség magyaráza­tát. Az anti klerikálisok a katolicizmus „béklyóiban" keresték a hibát. A szociológusok és ethnológusok a latin népek dekadenciájáról zeng­tek méla és beletörődő szózatokat... S ha ilyen lesújtó volt a nemzet véleménye önmagáról, mii volt várható a külföldtől? Ekkor terjed el az olasz katonai erő lefitym áfásának is a divatja. De ha a külföldi kritikus le is nézte az olasz állam politikai erejét, hódolattal torpant meg az olasz föld kultúrája előtt. A szegénységben vergődő hazai nép viszont még saját kultúrájának sem kegyelmezett. Az önmarcangolás annyira elborította tekintetét, hogy művészete, irodalma, tudománya iránt is hideg és érzéketlen maradt. Mily borzasztó kór pusztította ezt a népet, melynek földjén az európai kultúra bölcsője ringott! A liberális demokrácia teljes csődöt mondott O'aszor-zágban. Mi­lyen volt ez a demokrácia? „Népuralomnak" alig nevezhető. A vá­lasztójog csak írni- és olvasnitudcikat illette meg — miikor a nép há­romnegyede analfabéta volt... Csak 1913-ban, a tripoliszi háborúban jutalmul! a munkások és parasztok hősi magatartásáért adományozták az általános választójogot. De ez sem változtatta meg a nép vélemé­nyét a liberális államról. Teljes közömbösség uralkodott az állammal szemben, szunnyadva mélységes megvetés és gyűlölet is izzóit iránta a lelkekben. Az olasz ember nem is érzett bizalmat, ragaszkodást egy bizonyos rendszer, személy vagy eszme iránt; teljes letargiában és káoszban él a századiforduló idején az olasz társadalom. De a multiban sem fejlődött ki benne a vezetők hagyományos tisztelete, mint a monar­chiák dinasztikus viliágában. A múlt század derekán még hat uralkodó­ház osztozik Olaszország hatalma fölött, a nép egyiket sem szereti, egyiket sem érzi magáénak. Lélekben egyiknek sem veti alá magát és mikor egyetlen uralkodó kerül az egyesített olasz királyság trónjára, a nép nem veszi tudomásul urát s éppoly gazdátlanul lődörög, mint annak előtte. Még az olasz imoinardhia legjelentősebb tudományos vé­delmezője, Gaetano Mosca is, nem ,jónak" tartja a monarchiát, csak éppen „kevésbé rossznak"... De az olaszok nem is igen foglalkoztak vele, hogy mi jó számukra s mi nem; a gondolatok és érzések elha­nyagolt rendetlenségében az elmélkedő eszmélésre alig volt alkalom és példa. Ilyen helyzetrajz után logikusan bontakozik ki a folytatás: hogy az akaratnélküliség' és vezetet len ség rendetlenségében csak az akarat és vezető teremthetett rendet. Az akaratot és vezetőt a fasizmus jövetele jelentette. Pedig a világháború befejeztével fáradtság és fásultság lepte el Itáliát; ki gondolhatta, hogy közeledik a nép újjászületése? De

Next

/
Oldalképek
Tartalom