Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Jaroslav Vrchlický: Az élet szokása

Jozsku is feltűnően elkomolyodott.

— Fiúk, én érzem, hogy valahol nekem van1 igazam... Ti száz felé beszéltek és nem látjátok a lényeget... Ha nem akarjátok az embert megérteni, nem vitatkozom veletek ...

Rengeteg keserűség szaggatta ki belőle a szavakat. Felkelt és szó nélkül elhagyta a társaságot. A csendes, magába vonult fiú egyszer hagyta el magányát, hogy megkeresse az emberek között a helyét. Félreértették, félremagyarázták, úgyhogy maga sem tudta végül, mit akar. Ez keserítette el a legjobban. Nem volt még hozzá szokva, hogy az emberek minden új meglepő dolgba saját magukat igyekeznek belemagyarázni, hogy életük rejtett csorbáira szemfedőt találjanak... Szótlanul hagyta el a kis korcsmahelyiséget. Senki se tartóztatta.

JAROSLAV VRCHLICKÝ:

AZ ÉLET SZOKÁSA

A halandóknak részül jutott pőre, tenyérnyi rög is szerencsét tud adni, lehat a napot mosollyal fogadni és szent összhangban búcsúzni el tőle.

Ha tiszta fejben kedv és bátor ész ül, kitartó munka alkotóvá tehet.

A lélek szömrnyű harcok hőse lehet, mig vágyaitól elszakadni készül.

Végtére mindent túlélünk. E tényen alapszik egész földi bölcseségünk, s a nyugalom, mely kacag híren, fényen.

Emlékek sírján álló aggra téved szemem — homlokán vágyott békességünk, ő tudja már: kevés, mit nyújt az élet.

Fordította SÍPOS GYŐZŐ.