Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Illuzió
De Irma még mindig az ujjai között forgatja, orrához emeli és kényeskedő fintorral szagolja, mint valami gyanús tárgyat... Egy másodpercig meglhökken. — Hisz ez finom, — mondja csendesen, megadással... Leveszi magáról a takarító szvettert, a biztositótűvel összetűzött gallérját leengedi. — Ezt kár kidobni mama. — Talán cipeljem utána? — Sel de Bain, — mondja Irma inkább önönmagának és behunyt szemmel szagolja az üvegcse száját... Egy óra múlva már a fürdőszobában áll, a meleg vízzel teli kád előtt... Óvatosain kinyitja az üveget, és mintha valamilyen titokzatos szertartást végezne, ünnepélyes merevséggel szórja a tartalmát a v'zbe. A víz sűrű és fehér lesz, mint a tej is iszelid gőzök p átáznak a kád felett. Most nem is látni a kád sebhelyes oldalát, varras fenekét, szárazszürke színét, mely helyenkint (síkosra kopott. A csendesen habzó, fehér víz egyformán takarja be mindenütt, tapintatosan, puhán. Irma ledobálja a ruháit, milyen mohók a mozdulatai, ahogy pattintja a kapcsokat, hámozza lefelé a harisnyáját s kibújik a színehagyott kombidéból. Most tétovázva megáll, kezével zavartan keveri-kavarja a vizet, a másikkal tükörért nyúl. Csak egy töröttszélü tükör akad akezeügyébe, kínzó részletességgel nézi magát benne, ráncosodó szemealját, keskeny orrát, színtelen bőrét, mely félig megsült tésztához hasonlít. A teste nem sovány éppen, ni itt a csípő tájékán talán túlsók is a hús, de a mellei álmosak, ,s combja oly szikkadt, lábszárai puhán lógnak le, mintha nem is lüktető inak, rostok, bibormeleg vérsejtek nyüzsögnének benne, a karja is tartalmatlanul vékony, nem a mozgékony soványak elevensége feszíti a bőrét, meddő esztendők reménytelensége lankasztja puhára, s e tűrő, hervadt kar éles könyökben hegyesedik ki... Persze az örökös fekete klott könyökvédő, amely elzárja, mint egy koporsó... A nyakát vizsgálja most félő reménykedéssel, a nyaka mégis kapott valamit az élet nyers ízeiből, napfény perzselte elevenvörösre, szél csípte ki, s egyszer séta közben egy visszapattanó ág véres karcolást ejtett rajta... Milyen bizsergő, furcsa érzés volt, amint felhasította a bőrét, tüzelt, viszketett, s nyomában sikamlós kis vércsík serkedt... S éjjel, ahogy csípősen összehúzodott a bőre, a párna felforrósodott alatta, s ő borzongva gondolta, bárcsak máskor is erezné azt a kínzó jót... De aztán elszégyelte magát, s fennhangon elmondott négy Miatyánkot... Most hirtelen elhatározással a kádba lép, szinte fél ettől a sok ízes víztől, egészen a sarokba kuporodik, mint a szegény rokon, ha vizitbe hívják... Csak lassan, óvatosan nyújtja ki a lábát, egyiket a másik után, maga sem hiszi el, hogy ő ül itt, nyakigi illatos párában, kipirult karjával hajtja, csapkodja a vizet, amely síkos bársonynyelvével körülnyalja... Gépiesen a szappantartóba nyúl, de idegenkedve húzza vissza a kezét. A laposramosott szappanmaradvány két beleragadt hajszállal ott kuksol a szürke bádogtartóiban. Undorodva felcsuklik... Gyorsan megereszti a forró csapot, hogy leöblítse vele az ibolyaszappan pacsuli érintését. A forró víz még egyszer felkavarja a kád vizét, s Irma szomjasan inhalálja a feléje áramló illatot..
