Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Illuzió

Amikor kiszállt, különös gyengédséggel törülgette meg magát. Hiszen Huszárné sem volt szép és mégis... — gondolja laza eszmetársulással és nagyot, merészet nyújtózott a plafon felé.

II.

Irodábamenet egy drogériába sietett. A torka kiszáradt, amint a segédnek elsuttogta: Sel de Bain-t kérek. S hogy a segéd csak nézte áléit kalapját, gyűrűs szemét, türelmetlenül rászólt: fürdősót! Nem tudja mi az? Mikor fizetésre került a sor, a szíve elszorult. A fürdősó annyiba került, mint egy villamosbérlet, amit évek óta készült váltani, de sohase tudta rászánni magát, hogy ily temérdek pénzt kiadjon. Egy új ridikült is vehetett volna érte, a régii már csupa feslés, kopás, s a zárja minduntalan kinyílik. Na mindegy! az elegáns kis üveg ott puposodik a zsebében s valami hetyke magaibiztoniságot 'kölcsönöz neki, soha nem érzett fölényt. Egyenes léptekkel, szinte rátartian siet ai hivatalba a zöldernyős Íróasztal felé, ahol Műnk úr már szorgalmasan ráspolyozza a körmét. — Mi az Irma kisasszony, elaludtunk?

— Toalettcikkeket vásároltam, — mondja Irma magas fejhangon,, s vigyáz, hogy hanyagul rakja ki zsebéből a csomagot.

— Nanana ... Csak nem?

A ifürdősó ott hever a gumizsinórral átkötött aktacsomók, tintaszagj borítékok, agyonfirkált itatósok között. Kató is abbahagyja a szemöldökhuzigálást, és a csomag után nyúl... — Nekem ez túl édeskés. — Kuncogva teszi hozzá: — Bandi a fenyőillatot szereti.

Irma szemérmesen az Írógép felé hajol. — Tessék diktálni.

Ujjai a levegőben állanak, s szolgálatkészen megrezzennek minden kis neszre.

— Nem is tudtam, hogy maga ilyen luxusdáma, — nevetgél Műnk úr.

— Kérem ez kötelessége minden kultúremibernek, — önérzeteskedik Irma. — Én nem arra költők, amit látnak. Rongyokra meg mindenféle megvadult kalapokra... Én... én belső szükségből ápolom magam ...

— No ha így van, akkor kezdjünk a munkához, — bólint Műnk úr és mosolyt présel szét szájával... A gép csattogva megindul, Kató is a helyére megy és babrál, pepecsel a levelek között. Csak húzza az időt, lopja a napot, gondolja Irma és mélyet, szárazát nyel. Hisz tulajdonképen nincs is munkaköre! Gyorsírni nem tud, gépeléshez nem ért, a levelei hemzsegnek a hibáktól, de Műnk úr világért se szólna rá. Neki kell az elrontott leveleket lekörmölni, neki kell a más munkájával is bajlódni... A gép haragosan csattog, bokázik. Ezentúl vége lesz ennek is! Azért, mert Kató hegyesre perkeli a mellét azokban a ravasz melltartókban, és zsírozza a szemhéját, hogy sejtelmesen csillogjon a szeme, azért ő nem fogja itt puklisra dolgozni magát helyette, Neki is joga van az élethez, no nézd csak!

Lassan dél lesz, Kató persze már készülődik haza. Zsebtükrét a tintatartóhoz támasztja és gondosan rúzsozza a száját. — Mit csinálunk este Lajoska? — kérdi Műnk úrtól és ruzsos kisujját az asztallapjába törli. — Majd felmegyek magáért.