Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-06-01 / 6. szám - Morvay Gyula: Pálinka

nak az ablakok alatt és ő meg heverni fog a dunyha alatt, nem? Vagy dolgozik, vagy meghal, punktum. A rossz masiinát i:s kivágják a ganajra, míg el nem viszi a rongyászzsidó, de nem javítják meg. Ilyen az ember.

Huhhantás hallatszott a túlsó végről. A gépész abbahagyta a beszédet és rákapcsolta a gépet. A hajtórudak sebesen motolláztak, a gép hasa alatt lévő drótkötéltartó lassú csiikordulássa! forogni kezdett: az ekék errefelé mozogtak. Először csak a kormányos sapkája, majd az ágaskodó ekeszárny látszott a tompafényű reggelben.

— Fújd el Matykó a lámpát és menj a majorba. Kérdezd meg, hogy melyik táblához húzassunlk. Ezt délre kiszántjuk.

Matykó bement a szerkocsiba, ejfújta a viharlámpát és a két ló nyakába dobta a homútot és elkanyarodott a major felé. A rép la táblán ál most gyülekeztek a napszámosok. Volt, aki az árokban rakta le tarisznyáját, kabátját, hogy a föld közepén ne legyen vele baj. Mindjárt a tábla szélénél kezdődtek a répa levél-hegyek, amelyeket a tisztítok hánytak össze, mert a kocsik csak a tisztított répákat szállították a föld végére, ahonnét síneken szállították tovább.

Alig szólt Matykó egy-két szót a napszámosokhoz, miikor a majorból az intéző jött a hintón. Télen-nyáron meg lehetett ismerni az intéző kocsiját, lovát, érkezését. Ilyenkor a munkásoknak, béreseknek elég idejük maradt abbahagyni a beszédet, a palléroknak elég idejük maradt a kissé elmaradtakat előresiettetni, hogy ha az intéző úr jön, mindenki egy vonalban ássa a répát. Hogy lássa az intéző úr: mellékes, hogy valaki hatvan éves, vagy 36 éves, az egész nap hajlongós répaásásban mindenki egyforma, mert mindenki egyforma bért kap. Egy po'sztád: ennyi és ennyi napszám. Másik posztád: ennyi és ennyi bér. Itt nem lehet akkordba, itt nem lehet sietve, előzködve dolgozni. Itt minős az, hogy ha sietek, a magam munkája rendben lesz és míg a többiek elkészülnek, én addig pihenek, mert rájuk várok. Itt vagy együtt megy a munka, vagy sehogy. Hiába maradt el az egyik reszketőskezű öreg napszámos: nem mehetnek a következő posztádra, mert minden részt minden munkás egyszerre kezd meg. Egy tempó, egy ütem, egy akarat, egy karlendítés és egy szívdobbanás kell a répaásáshoz.

A forduló előtt a szántógép füstje takarta el az intéző arcát, de amint az egyenes útra fordult, szemén tompán villant meg a monokli. A táblán minden rendben ment. A kiásott répák sűrűn röpködtek rakásba. A napszámosok keze óriási poliphoz hasonlóan mozgott, hadonászott. Mögöttük réparakások sorakoztak és a letisztított levelekből még hosszabbak lettek a sáncok. A pallér körülnézett: nincs-e valami baj. A munkások rá se néztek az intéző kocsijára. Ha jön, jön. Többször Is volt itt. Egyszer a bért hozta, másszor siettette őket, harmadszor porolt a munkásokkal, mert valaki egyszerre két tarisznya répát vitt haza.

— Nem tűröm — mondta múltkor is az intéző — nem tűröm, értsék meg kérem, hogy nem tűröm a tolvajlást. Akinek kell valami, az szólion kérem. Mi uras ág vagyunk, tudjuk a rendet. És ha az illető egyén kérése jogos, kérem, mi méltányoljuk. Ezt jegyezzék meg maguknak.

Amikor az a száz és száz napszámos ezt a szót hallotta: „Ezt