Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-06-01 / 6. szám - Simon Menyhért: Verhovina alján. Ott hagyták a falut. Kisebbségi kultúrmunkás. Gyermekünk
Télen valahogy még csak nyugszik. De úgy tavasztól, ha vetés zsendül, Szívét a fájás megszorítja S szemére önvád maró könnye ül. Meg is indul a falu felé Ünneplőben, de nyakkandő nélkül — A feleútról visszafordul, Sorsával félig-meddig megbékül. II. Kenyértelenség verte oe ide A városnak egy nyomorodujába — Hogy miből teng-leng, senki se kérdi, Neki nem tárul szegények konyhája. S már felesége, három gyermeke Sínyli a kunyhó vizenyős talaját — Ha orvosokra telne itt a pénz, A fakilincset ők egymásnak adják. Nincs olyan teher, amit ne húzna, Csak lenne meg a kenyéradó napszám — Nincs párt, ©melynek ne ordítana, Ha tüntetni kell a város piacán. Egy a tömegből, kit éhség mozgat És vért lihegő agitátor sereg — Fonnyadt arcán csak bosszúvágy tüzel, De könnye azért titkon megered. És kérdezi, mit vétett Istennek, Hogy falujából ide kihajtotta, Nézi a három keserves kölykét S szája kinyílik rettentő átokra. KISEBBSÉGI KULTÚRMUNKÁS Nem vonzza őt se rang, se cím, Szárnyas híret-nevet sem áhít — Megjárta már a magyar sorsnak Tűzpoklait s kálváriáit.
