Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-06-01 / 6. szám - Tamás Mihály: Elrepül a madár
Reggeli után, ahogy Mihály megnyitotta a kalicka ajtaját, Csőri kedvetlen unalommal bújt elő, de hogy jobban 'körülnézett, fellelbbent és csa'k a diófán állt meg. Ráült egy vékony ágra, hintáztatta magát és tollazkodott. Ebédig ült ott, és csak akkor repült le, amikor meghallotta a kapu felől a Mihály hangját. A vállára szállt, mint egyébkor, de a szeméből hiányzott a régi gyermek friss nevetése, A szeme riadt volt és öreg. Délután a két öreg szarka a kocsiszín tetejére szállt és hangos cserregésbe kezdett. Azután még jött kettő és már négyen cserregtek. Csőri meghallotta, éppen a kalicka tetején bóbiskolt. Fel repült ő is a kocsiszín tetejére és együtt süttette magát a többivel a napon. De azért estére, mint rendesen, berepült a kallókéba. Mihály mindjárt bebújt utána. — Mit akarsz vele? Mihály fel se nézett rám. — Viszem be, velem fog aludni. Bevitte a cipőskatulyát, friss vattát tett bele és az ágyába tette, a lábához. Csőri meghitten ült a fészkében, nagyokat pislantott a lámpa fényébe. Ügy aludtak el, ketten. Másnap újra jöttek a szarkák, Csőri újra velük volt egész nap és estére nem tért haza. Estére elrepült a társaság, léhiettek már nyolcán is. Mihály ezen az éjjelen keveset aludt. Másnap nem ment iskolába. — Tetszik tudni, ha visszajön, itthon kell lennem. Az én kedvemért biztosan ittmiarad. Csőri el is jött, nem volt még dél, amikor leszállt a diófa tetejére. De csak a diófa tetejére. Mihály a fa alatt állt és a vesztes szülő fájdalmával szólt fel hozzá. — Csőri, gyere haza!... Csőri lepillantott rá, két nagy kerek szemében még így, a fa tetején i,s sók mindenfélét lehetett látni. Hosszút és hangosat cserregett Mihály felé és elindult, hogy lerepüljön, mint máskor is, a vállára. Mihály kitárt két karral várta és az arcán földöntúli mosolygás volt. Már tán méterre se lehetett Csőri, amikor hirtelen oldalra libbent, meglebegtette szárnyait Mihály felé, azután elrepült a kert irányába. A fák felé, a lombok felé, de nem állt meg ott se, ment, ment, ment, az ismeretien levegőégben. Kis Mihály megsemmisülten vánszorgott be a szobába és levetette magát a dívány sarkára. Hosszú, hosszú időbe telt, amíg magához tért a bánatából. De a drága szép gyermekszemekből örökre eltűnt valami. Egy árnyalatnyi csak, egy árnyalatnyi fény. És ami jön, az már az eredendő bűn örök bűnhödése.
