Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Nagy Zoltán: Budapesti kiállítások

biedermeier stílusba ment át. Erre vallanak a címek is. Tipikusan kispolgári „témák". De téves alapon állunk, amikor nála a dolgozó nőt keressük. A művésznek sem ez volt a szándéka. Ö népi genre-képeket? akar festeni, a nép karakterét akarja kifejezni. De beállítottsága kispolgári pszichológiája erre nem alkalmas. Hogy miért — arról most bővebben nem szólhatunk.

Mindent összevetve meg kell állapítanunk azt, hogy ha a mai nőt ez a kiállítás hiánytalanul mutatná be, akkor nagyon el kellene szomorkodnunk. De nem így van. A hiba nem a nőben rejlik, hanem abban, hogy a kiállítás nem felel meg a saját célkitűzésének és az ebből önként folyó követelménynek: nem mutatja be hiánytalanul a mai magyar művészet keresztmetszetének azt a részét, amelyen a nőt ábrázoló mai magyar művészi ábrázolások foglalnak helyet, stílusoktól és irányoktól függetlenül. A kiállítás vezetősége olyan értékelési szempontokból indult ki, amelyek nem szorosan stilisztikai kérdések. A nő lelkivilágát és életproblémáit akarja látni a művészet vetítőkészülékén keresztül. Teljesen tárgyilagosan járunk el, amidőn megállapítjuk azt, hogy a Kiállítás eltévesztette célját és nem érte el eredményét. A kritika célja nem lehet az, hogy ki nem állított művekről írjon. Ezt nem is akarjuk tenni, de megjegyezzük, hogy ha a mai magyar művészet keresztmetszetének már idézett szakasza a maga teljességében bontakozott volna ki a Műcsarnok termeiben, akkor elfogadható lett volna a cél, az eredmény pedig teljes és Kecsegtetőbb lett volna.

Megszoktuk már, hogy a Műcsarnok nem rejteget számunkra meglepetéseket. Az Idei Téli Tárlat sem hozott. A régi gárda, s a nyomába lépő néhány fiatalabb művész szerepel állandóan a Társulat tárlatain — a változatosság és újszerűség minden igénye nélkül. Bizony, az idő eljár, s ők nagyjából még ma is a múlt század müncheni akadémizmusánál tartanak. A hatalmas kiállítási csarnokot megtöltő, mérhetetlen mennyiségű anyagból a legnagyobb jó akarat mellett is, alig tudunk egy-két művet kiemelni, így Bosznay István őszi hangulatú tájképét, a fiatal Domián Árpád realista gondolatvilágu képeit, Szlányi Lajos, a modern szín- és fényproblémák felé hajló Udvary Pál, Czencz János, Sárdy Brútusz, Pólya Iván festményeit. Az akvarelisták közül Nagy Sándor, Diósy Antal, Halápy Ede lapjait. A szobrászok között több értéket látunk, így a fiatal gárda néhány képviselőjét, Antal Károlyt, Erdey Dezsőt, Hiesz Gézát és másokat.

Az ilyenkor szokásos Tavaszi Tárlat helyett most a Képzőművészeti Főiskola növendékeinek kiállítása foglalja el a Műcsarnok termeit. A Főiskola 8—10 évenkint rendez ilyen tájékoztató kiállításokat, hogy bemutassa módszerét, a művésznevelés és rajztanárképzés szellemét, s számot adjon növendékei előhaladásáról. A Főiskola szervezete ma nem választja el a kettőt egymástól, mint az régebben volt. A tanítás csak bizonyos területeken ágazik el egymástól, inkább az elméleti oktatás terén. A kiállításon is együtt szerepelnek „művésznövendékek" és „tanárképzősök".

A kiállítás színvonala megüti a budapesti átlagos kiállítások mértékét, s nem egy Ígéretes fiatal tehetség mutatkozik be rajta, Mégis, épen az oktatás módszerét illetőleg megtévesztő ez a kiállítás. Látszik a kiállított műveken, hogy ezek inkább a kiállítás kedvéért készültek, s nem a tanmenet folyamán keletkeztek, Legalább is lényeges „csiszoláson" mehettek keresztül. Ezt a feltevésünket egyebek mellett igazolja az is, hogy a növendékek művei között látjuk a tanársegédek, s nem egy esetben már külföldi ösztöndíjat érkezett