Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Nagy Zoltán: Budapesti kiállítások
„volt növendék" alkotását is. Ami épen nem volna baj, ha a növendékkori műveikkel szerepelnének, — de nem egy esetben nem így van. Vannak azonban örvendetes kivételek. Például a grafikai osztálynál. Noha a grafikai anyag tulajdonképen az osztály harmincéves fennállásának anyagát mutatja be, s a mostanira kis terület jut, ez a kis anyag is jól szemlélteti a kiváló tanár helyes tanítási módszerét. Ugyanezt látjuk az iparművészeti anyagnál. Előbbi Varga Nándor, utóbbi Meyer Antal tanárok érdeme. Legtöbb fiatal tehetség a szobrászok közül fog kikerülni, akikkel most még nem foglalkozhatunk névszerint, de a kiállítás azt a benyomást kelti, hogy a fiatalok folytatni fogják a magyar szobrászatnak azt a föllendülését ami az utóbbi években erősen érezhetővé vált. A Nemzeti Szalon egyik első őszi kiállítása a Benczúr Társaság „emlékkiállítása" volt. A nagy teremben Benczúr Gyulának néhány alkotását, s a Társaság elhunyt tagjainak, Déry Bélának, Pentelei Molnár Jánosnak, Vágó Pálnak s másoknak a képeit láttuk. Benczúr még ezeken a kisebb jelentőségű alkotásain is tanúságot tett nagy művészi tehetségéről, s a magyar művészettörténet újabb korszakában vitt fontos szerepéről. Az oldal termekben vonult fel a fiatalabb gárda, akiket már nem azonos stílusproblémák kapcsolnak össze, csupán a mester tisztelete. Néhány fiatal, modern, vagy moderneskedő művész alkotásától eltekintve semmi újat nem hozott a kiállítás. A Basilidestestvérek képei már régebbiek, s nem vetnek fényt mostani stílusukra. A kiállítás legjobb képei Istokovits Kálmántól valók, — ezek is régebbiek, s erősen éreztetik Aba-Novák hatását. Sárkány Gyula képei érdekes kettősséget árulnak el: a régebbiek a naturalizmus hívének tüntetik fel, míg néhány újabban készült arcképén a modernek egyszerűsége, kompoziciós és színproblémái felé hajlik. Mellettük Berán Lajos érmeit, Margó Ede nagy női figuráját (Színésznő) s UdVardy Pál festményeit kell kliemelinii. A Nemzeti Szalon másik érdekes kiállítása a „ Les Artistes Musicalistes" címen fellépő művészcsoport „képeit" mutatja be. A gyanútlan műpártoló és a szépet kereső ember nagy kíváncsisággal vetődött be az Erzsébet-téri kiállításra, ahol nem kis meglepetésben volt része, amilyent már évtizedek óta nem láthatott, a futuristák és kubisták fellépése óta. A „muzsikálók" megfogalmazzák és írásban is lefekették a maguk „elveit", a maguk „elméletét", aminek a lényege az, hogy csak az a művészet művészet, aminek alkotó eleme a zene. Tehát elmélet és elvek. Ezek szerint a kritikusnak is jogában áll, hogy elvek szerint vizsgálja őket. Tagadhatatlan és általánosan ismert tény, hogy a művészet egy és oszthatatlan, hogy a művészettörténet folyamán minden egyetemes értékű alkotásnak lényeges eleme volt az, amit ezek a „művészek", akik tizenhét országból^) verődtek össze Párisban, sajnálatos módon félreértenék. Ez a lényeges és fontos elem a ritmus, az ábrázolt eszmék, lelkületek, magának az ábrázolt szellemi és fizikai életnek a ritmusa. Dehát ezt tisztán festőként fejezte ki a görög vázák névtelen művésze, a barlangok állatokat kőbe karcoló primitív ember, mesteri módon szólaltatta meg Simone Martini, a trecento festészetének mondhatni csupán ritmusokban élő közismert alakja, s ezt érezzük Michelangelo szobraiban, ez lüktet Rafael és Murillo festményein, ez tör elő Rodin márványaiból, ez élteti a francia Claude-Monet, a Magyar Munkácsy, vagy hogy egészen modern művészt is említsünk, az olasz Felice Carena, a fiatalon elhunyt Modigliani, vagy a mi Ferenczy Károlyunk képeit.
