Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: A hangjáték esztétikája
idejüleg megkezdődött a rádiórendező és az író benső munkája is. A színpadra szánt mű nem maradhatott meg eredeti formájában. A cselekményt megfelelő összevonásokkal, jelenetkihagyásokkal és az eredeti szövegbe iktatott magyarázó részekkel, világossá, könnyen áttekinthetővé kellett tenni. Újításként beleszőtték gyakran a párbeszédekbe a szereplők nevét is, hogy a hallgató rögtön tudja, ki beszél. Egy új mikrofónszereplő is jelentkezett: a bemondó, aki a felvonások vagy képek elején ismertette a cselekményt és aki olykor a játék folyamán is szóhoz jutott, amikor nyilvánvaló volt, hogy a hallgató utalás vagy magyarázat nélkül elveszti a cselekmény fonalát. Ez á megoldás művészietlen, de technikailag helytállónak bizonyult. Nyilvánvaló, hogy a formai problémák megoldása nélkül csak valami felemás, művészietlen kísérletezést köszönhetünk a technikának. Az íróra várt a hangjáték formai megoldásának kérdése. Az író felbontotta a dráma felvonásokra és képekre tagolt épületét. Tudva azt, hogy nincsen helyhez, színpadhoz kötve, technikai újításokat alkalmazott. A színpad sűrítést kíván, a mikrofon megengedi a cselekmények folyamatosabb, filmszerű lepergetését. A történést időrendben lehet érzékeltetni a mikrofón előtt, ami által a rádiódarab írója egészen váratlan lehetőségekhez jut. Ha például a szereplő jelenete végén azt mondja, hogy lóra száll és elvágtat valamerre, a következő pillanatokban mi további folyamatos cselekménynek tanúi lehetünk, hallhatjuk a ló nyerítését, a paták dobaját. A hangjáték író tehát hangokkal érzékelteti az eseményt és folytonosságot ad a cselekménynek. A játék színhelyei percről-percre váltakozhatnak, oly gyorsasággal és zökkenők nélkül, mint a filmben. A rendezőnek mindössze azt kell szem előtt tartania, hogy a változásokat tisztára a fül számára érzékeltesse. A cselekmény menetének, változásának érzékeltetését a rendező a hangkuliszákkal éri el. Két új fogalommal találkozunk a hangkulisszával és a zajmesterrel. Ügyes készülékek, hanglemezek ma lehetővé teszik, hogy a hallgató minden hangulatot a játékkal kapcsolatban élményszerűen megélhessen. A zajmester, a rendező technikai segédje, készülékeivel és hanglemezeivel kitünően kikeveri egy közelgő vonatnak zaját; de vihart, árvizet, erdei ébredést ugyanúgy érzékeltet előttünk, mint egy nagyvárosi ucca forgalmát. Megfelelő hanglemezekkel minden hangulatra lel zenei aláfestést és az irót megsegíti abban, hogy a különálló hangképek összefolynak és folytonosságot érezzen a hallgató. Tagadhatatlan, hogy korunk eltechnikaizálódott embere rokonszenvvel kíséri ezt a most kialakuló új játékformát. Élénk tempóra, riportszerű irodalmi élményekre beállított idegzetének megfelel a hangjáték rohanó stílusa, filmszerű cselekményével, gyors ütemével, váltakozó képeivel. Az átlagolvasó ma egyre ritkábban nyúl a nagy klasszikus regényírók művei után, de szívesen meghallgatja például hangjáték formájában a Karenin Annát vagy a Gösta Berlinget. Amíg az írók kiválóbbjai nem foglalkoznak eredeti hangjátékok írásával, ezek a regényekből készült hangjátékok jelentik az irodalmi színvonalat. Költői elmélyülésről, jellemábrázolásról környezet és tájfestésről le kell mondanunk, de megkaphatjuk kielégítően a történet érzékeltetését, a cselekmény drámaiságát és olykor szerencsésebb párbeszédekben némi lírát, ízelítőt az igazi alkotásból is. Úgy vagyunk vele, mint a nagy drámák vagy regények után készült filmekkel: a költő mély mondanivalója foszlányokban elhal néhány hangképben.
