Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Szombathy Viktor: Európai utazás
A kocslisor népe mozgolódni kezdett. Mérges kalauz kiáltott rá az utasoikra, aijtóik csapódtak s a gőzös izgatottan, dohogva pöfékelt. Körülnézett. Szíve megdobbant: elvétette a kocsiját s most nincs idő tétovázni. Gyorsan négykézláb ereszkedett, besurrant ia kerekek közé, megragadta az első keresztrudat s a tengely fölé húzódott. A tengelyen úgy helyezkedett el, hogy az ne melegítse egész testét, mert a tengely ihamar átmelegiszik s ha megáll a vonat, kegyetlenül forró. A kocsinak ismeretlen volt az alváz-szerkezete, a sötétben ki kellett először tanulni, megtapogatott mindent, ma új lakása van s nem tudja, a ház merre felé viszi... A legközelebbi nagy állomáson kiszáll s megkeresi a régi kocsit, mert célja: Róma s Nápoly. Ott felkéred'zkedilk egy ab essz in ihajóra s aztán Isten veled' európai vasút... Ujjongani kezdett. A kerekeik ütemesen kattogtak s ha nem lett volna úgy berekedve, még dalolt is volna egy sort: minden jól megy... Min-den jól megy ... Min-den jól megy ... Rata-tatta-rata-tatta ... Aludni próbált, de ez nem ment mégsem. Szerette volna tudni, hol jártak az imént, de, ha megkérdezi, az biztos veszedelem. Őrjítő, hogy csattognak a kerekék. A feje kábult, s a gyomra úgy korog, hogy túlharsogja a kerekek dalát is... rata-tiatta ... Kisebb s nagyobb állomások, váltók s újra rendkívül fontos megálló. Itt kibújni nem mert, állandóan járkált valaki a kerekek körül s egy munkás, hosszú kalapáccsal, végigütögette a kerekeket. Hosszan s panaszosan csengtek a küllők. Már másodnapja utazott így. Náthás lett s fülei felmondták a szolgáié tót. A kattogást nem hallotta s talán akkor sem esett volna le a vasrúdról, ha nem fogóZkodik belé. Tagjai elzsibbadtak, megfordulni nehéz munka volt, néha óráikig arccal a föld félé feküdt s szemét behunyva próbált szundítani egy keveset. Az egyik állomáson, — gyakorlata volt már abban, hogy megsejtse, hol vár a vonat soáig, — ismét előbújt. Óvatosan hámozta ki magát a kerekek közül, aztán egy lépcsőre ült, mintha vasúti munkás volna s elfáradt a hosszas munkáiban. A sínek mellett hosszú kalapács feküdt, vállára vette s úgy indult el, hogy kutat keressen. Hatalmas dézsában pihent a víz s várta őt. Zugó fejét benyomta a vízbe s hosszasan mosogatta az arcát. A dézsa mellé ült. Apró1 fénypontok villantak meg a szeme előtt, de ez nem a pályaudvar fénye volt: az éhség lámpái jelezték viliódzva, türelmetlenül, hogy nincs tovább ... Ennie kell. A kocsisorhoz nem mert közeledni: egyre többen jelentek meg a kivilágított ablakok előtt, később egyenruhások s cilinderesek is. Nagyurat bocsátottak útjára, mindenki mélyen meghajolt s valahol zene hangijai csattantak föl. Nem volt tanácsos közeledni a kocsisorhoz: rendőrök álltak sorfalat két oldalt. így gördült ki a sor, lassan s ünnepélyesen, mint a zene, amellyel a nagyurat elbúcsuztatták. Már csak kis piros lámpája világított az utolsó kocsinak s ő ott maradt egyedül, a vizesdézsa mellett. — Nem kétségbeesni, — vigasztalta magát s keserűen nézett a távozó vonat után. Felkelt a dézsa mellöl, megindult a pályatesten, valaki rákiáltott, engedelmesen fordult vissza s a födött csarnok felé tartott. Most már bármi történjék, nem baj: ennie kell.
