Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-05-01 / 5. szám - Kovács Endre: Egy nemzedék sorsa

Elér kéziünk az apró munka tiszteletéhez. Szlovenszkói magyar létünk kötelező parancsa talán hétköznapi, de nem kevésbé megtisztelő feladatokat tűz szemünk elé. Meg akarjuk ismerni a csehszlovákiai magyarság életkörülményeit, hogy bajainak és vágyainak szószólói lehessünk. Nem a romantikus faluszemlélet, nem a népi művészet iránti rajongás vezet immár bennünket a vidékre: élettartalmunk féltett rezervoárjait kutatjuk benne. A jelen reális ismerete lehet hogy borzalommal tölti el némelyünket, aki azonban meg akar maradni őrhelyén, vállalni fogja a neki jutó munkát. A magyar irodalom szeretetén ápolt magyarság-szemléletünk így folyik valóságos tettbe, hogy eszméink és karakterünk közt megszűnjék az űr. Az új nemzedék a rögtől indúlt s a röghöz tért vissza. A léleknek nincsenek kalandjai, csak megélései, melyeket az idő s a körülmények siettetnek. Heroikus munkánk nem vált időszerűtlenné s a szlovenszkói magyarság létproblémái időközben személyes kérdéseinkké váltak. Sokáig nem hittünk ebben a munkában; a századelejei magyar szellemi élet minden téren megnyilvánuló nagy expanziója, irodalmi megújhodásunk mind abban a téveszmékben ringattak bennünket, hogy folytatnunk kell ezt az expanzív tevékenységet, sőt befejeznünk. Ennek viszont az lett a következménye, hogy az előző nemzedék szellemi öröksége rendezetlen maradt s az elfoglalt területeket benőtte e gaz. Csak a legutóbbi időben indult meg a békés, feldolgozó és rendező munka. Nemzedékünk végre tudatára ébredt annak, hogy az élet megorganizálására s nem a meglévő értékek szétrombolására hivatott. Idáig gyakran épp az ellenkezőjét tettük annak, amit sorsunk előirt. Az új realizmus, a tényekkel való számotvetés, a konkrétumok és a póznélküli tiszta munka tisztelete. Ez a munka elsősorban csendet igényel, ahol a figyelem nem a kultúrmunkás személyére, de művének értékére összpontosul. Ma még szokatlan az az új magatartás nálunk, ahol sokáig csak a közéleti csatározások visszhangjai jelezték, hogy valami készül, valami folyik, de elkerülhetetlen épp a vállalt feladat érdekében.

Konkrétumokból táplálkozó nemzetszemléletünk egyetemes emberi világnézetünk alapját kell hogy szolgáltassa. A kisebbségi élet megtanított bennünket vitrin-sorsunk felismerésére s középeurópai mentalitásunkat szükségszerűen annak a humanizmusnak a szolgálatába kényszerítette, mely a fenyegető viharban a hagyományos európai emberiesség elveit igyekszik érvényesíteni. Erről a humanizmusról sok szó esett az utóbbi időben, filozófusok és költők többféle fogalmazásban állították elénk. Valószínűnek látszik, hogy humanizmusunk inkább szellemi és lelki magatartást fog jelenteni, mint szigorúan meghatárolt eszmei programot. Sajátos magyar helyzetünk és nivatásérzetünk a megcsúfclt európai testvériség gondolatainak bástyaőreivé rendelt bennünket a Duna tájára s a mai támadó nacionalizmusok idején nem rendelkezünk egyéb fegyverrel, mint éppen ezzel a humanitással. A környező népek történelmének, irodalmának ismerete mély szolidaritással tölt el bennünket, ám saját történelmünk fokozottan sürgeti szellemi értékállományunk gyarapítását. Kultúrprogramunk egyidőben kétfelé irányúi: életessé akarjuk tenni kultúránkat, hogy a bizantinizmus fényűzésébe ne essünk, másrészről pedig életünket akarjuk a legmagasabb fokig kultúrálttá tenni. Magyarságunk nem olcsó hazafias frázisok puffogtatásában, hanem reális népnevelő és önművelődési programban nyilvánul meg. A történelmi tradíció s az európai valóság pontos ismerete alapján új tisztultabb magyarságtudatot kívánunk a közéletbe vinni, mely fel tudja kelteni a lelkesedést mindnyájunk-