Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-05-01 / 5. szám - Kovács Endre: Egy nemzedék sorsa
bíráltuk meg. Koraérettek voltunk? Vagy az iskolai oktatás haladt túlságosan lassú méretekben? Bizonyos, hogy talán a 48-as fiatalság kivételével egyetlen korszak ifjúsága sem élt annyira benne az irodalom szeretetében, mint a miénk. A szociológiához csak sokkal később érkeztünk el, oda is az irodalmon keresztül. Adyban már a magyar középosztály lejtőrejutását, Szabó Dezsőben a magyar demokrácia akut kérdéseit, Móricz Zsigmondban a vidéki inteligen cia és zsellérsors, Kassákban pedig az osztálytudatos munkás helyzetét éreztük át. Az előző korok nagyhatású filozófiai örökségei: racionalizmus és bergsoni irracionalizmus, a nietzschei morálfilozófia, Husserl fenomenológiája és — last nőt least — az einsteini relativizmus elmélete úgyszólván minden hatás nélkül maradtak, ellenben roppant érdeklődéssel olvastuk Babits Mihály és Schöpflin Aladár irodalmi tanulmányait és sokakat megigéztek Szabó Dezső ördögien találó jellemzései. Ugyanakkor az előttünk járt korosztály egyes jelentékeny előőrsei (Márai Sándor, Halász Gábor, Cs. Szabó László, Szerb Antal és mások) a nyugateurópai nagy kultúrforradalmak kavargó áradatában edződtek, ideáljaikat egy Romain Rolland, André Gide, Barrés, Spengler, Huxley személyében alkották meg s magyarság-szemléletüket így erős európai ízzel gazdagíthatták. Minket azonban sajátos neveltetésünk, jellegzetesen irodalmi képzettségünk arra késztettek, hogy a magyar irodalmi megújulás lelkes népszerűsítői legyünk, — minden irodalmi aspirációk nélkül. Körülbelül egyidőben fedeztük fel Adyt, Móriczot és Szabó Dezsőt» a nagy triászt, akiknek élménye a magyarság szociális jövőjének, a széles néprétegek sorsának élményévé magasztosult bennünk. A szociális problémáról akkor még inkább csak homályos elképzeléseink voltak, némelyünk lelkében már egy fájdalmas misztikum hitében fénylett a szlovenszkói táj s a magyar paraszt, de már csak nagyon kevesen jutottak el Werner Sombartig és a szociális kérdés kezdetben inkább irodalmi élmény volt, mint átélt valóság. Adyban egy új életérzés heve csapott meg. Az az érzés, melyről így írt Móricz Zsigmond: — „Olvassátok csak, és szíjjátok tele magatokat az igéivel, fiatal magyarod. Szikrázzon csak bennetek is a lélek hisztériája, amely fulladásig dagad a mellemben, valahányszor soká olvasom az Ady-sorokat. Ma még hisztéria, mert még le van bilincselve minden idegünk: bennetek már Munka lehet belőle." Csodáltuk benne az Erőt, a magyarság hisztérikus féltését és egy új, szebb magyar jövő diadalmas hirdetését; tehát épen azokat a vonásokat, melyek miatt ellenségei kitartóan támadták a költőt. Akiben Petőfi hazafias versei nem tudtak visszhangot kiváltani, az most forró Ady-igéket szavalt a lelkében s úgy érezte, hogy láthatatlan indák kötik egybe a széles magyar népközösséggel. Ady sokrétű lírájában ez ai fiatalság épp a szociális problémát vallotta magáénak s ezentúl Ady világképe elengedhetetlenül hozzátartozott magyarságtudatunkhoz s hozzátartozik ma is. A Dózsa György unokája-szerü költemények felfedeztették velünk — magunk számára — a magyar népet s annak történelmi helyzetét. Ehhez az Ady-hatásra megszületett paraszt-szemlélethez azután ideálisan csatlakozott a Szabó Dezső által felvázolt magyar népi demokrácia gondolata s Móricz naturalisztikus faluszemlélete. Az irodalmi hatások által felszabadított romantikus szellem azonnal megalkotta a maga történelmi bázisát s a magyarság tradíciója szemünkben a magyar paraszti rétegek történelmi sorsával jelentett egyet. Az Ady-Szabó-Móricz kultusznak itt van nagy
