Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Szombathy Viktor: Levél egy ifjú költőhöz

Lássuk tehát a próbát.

Kedves Ismeretlen Társaim, ön verset s novellát írt, másik barátunk tanulmányt s egy féIigikész regényt, ön nem is sejti, hányán bújnak ma Szlovenszlkón az irodalom mindinkább gyengülő bástyái mögé, hányán iparkodnak hírt s nevet szerezni néhány gyorsan összeütött verssorral s — nem kevésbbé fontos, — hányán gondolnak arra, hogy ez ügyesen csengő verssorokkal keressék meg kisebbségi kenyerüket.

Most, most jön az elhatározó pillanat, szétnyitom rendre kéziratait, az önét s többi társáét, — e délutánt erre szántam úgyis, — s verssora inaik örülni szeretnék.

„Parnasszusának egie" fog kékelleni tehát.

Olvasom versét, tiikkadtan s szomjasan, de jaj, még jobban eltikkadok s szomjúságomat versének kiszáradt patakja nem oltja;

ön rámnéz, várakozástelíi pillantást vet feléim s én arra kérem önt, üljön le e kopott kávéházi pamlagra s ne vegye rossznéven, amit mondani fogplk.

Kedves fiatal Barátom, ismeretlen versírónk e parnasszusi tájakon, tanuljon meg magyarul, ön tiltakozik s született magyarságára céloz, ön klasszikus magyarokat sorakoztat elém, akiket olvasott s akiket olvas, ön nem akar hinni nékem, de sajna, az első nyelvtani érvnél máris igazat ad.

Ifjú költőtársam, verset írni, elbeszélést szerkeszteni nem oly könnyű feladat, mint első pillanatra hinné az ember. A vers is épület: a szavak s a g ondo l at ok megszerkesztett tornya, az elbeszélésnek szerkezete s tetőzete van, a pilléreket s a tartó gerendákat téglák töltik ki, ép s egészséges téglák: a szavak, a mondatok. így, e kettő: együtt az írásmű. Mit szólna Ifjú Barátom az olyan épülethez, amelynek pillérei1 roskadoznak, egyenetlenek s amelynek falát hordalék, malter s száraz agyag töltené ki?

Kedves Barátom, a magyar nyelv nem hordalék, sem porló törmelék. Ne bánjon úgy legszebb örökségével, mintha lapátra hányná ... Csliszolgassa szeretettel, mint a márványt s úgy illessze az épület falához.

ön azt mondja, gúnyosan: Ars Poetica-lkat olvasott, ne tanítsam. Különben is, a prozódia szabályai ma már nagyrészt érvénytelenek, mert éljen a szabadvers, éljen a „belső-Hengiő ritmus" (ön írta így), éljen a „hallhatatlan rím". Nos, én csak ,/halhatatlannak" mondom a rímet s esztétikai megjegyzéseihez annyit fűzök, hogy rímteilen verseiket csak az merjen írni, aki a rimeseik szabályaival már tisztában van. Mert könnyű ám, metrum nélkül sorokat vetni a papírra, könnyű elszalasztani azt a Pegazust, féktelenül, ám nehéz a pányvázás. nehéz a ritmus és nem könnyű dolog csengő s találó rímet keresni verssora végére. Hogy ósdi vagyok? Bizonnyal, nem érti, mit akarok mondani. Szabadvers, vagy rilmes vers: előttem és sokunk előtt, akik a verset magáért a versért szeretjük, mindegy. De engedje megmondanom, hogy a szabadversek is elárulják ám, ki a költő s ki csak a kontár. Ne bújjon tehát a szabadvers mögé, ha ereje a kötöttebb formát nem bírja, ön azt hiszi költő, s hozzá modern költő, mert csak szabadverset ír s én azt gyanítom: kontár, aki nem tud megbirkózni merészebb feladattal. S aztán itt van novellája is: miért e ponyva stílus, miért e sok