Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám - Palotai Boris: Első szerelem
szonyt. Konokul csomagolt a vértanuk néma hősiességével', összeszonított szájjal simítgatta kosarába hímzett leibdhenjeit, zeifir-biúzait, a Fam'iDienbiatt bekötött évfolyamait és néhány elrongyolódott papírlapot, melyre a papírszánkó és a karácsonyi füzér készítésének mintái voltaik felrajzolva. Egyélbib titka nem iis volt szegénynek. Ezt cipelte házról-házra, miint egy mesterségbeli trükköt, amit nem szabad a ‘kézből kiadni, hátha egyszer valami történik, árvíz, földrengés, betegség, — mindem elsüllyed és összeomlik s akikor előliről lehet kezdeni az életet a papírszánkó és a virágfűzér mint a ra jzának pontos birtokában. Végiül egy csigákból készült dobozt tett a kosarába, melyben idegen gyerekek és fakó unokaöccsök ‘képeit őrizte, meg néhány látképet, ahol ugyancsak idegen nagyságák pihenték ki splínjüket és gondos hangion figyelmeztették, hogy a vidék gyönyörű, vigyázzon a gyerekékre! A húgaimat megcsókolta szomorkás, lanyha csókkal, engem sokáig nézett, majd hozzámhajolt és a levegőbe cuppantott. Elfordítottam a fejem s gombóccá gyűrt zsebkendőmet szememhez emeltem. — Fráulein ... én nem akartam, én nem tehetek róla ... — Tudom, — mondta távollévőén s máig sem értem, hogy tudott ilyen bölcs lenni. Mintha mosolygott volna, bizonytalan, apró fintorral, aztán bátorítólagi megveregette a vállamat s katonás léptekkel távozott. Úgy éreztem, le vagyok győzve, ecetes íz szorította össze a nyeldeklőmet, Bazsó bácsi nem jött többet hozzánk... Hiába üzentünk érte, hiába írtam neki satírozott betűkkel levelet, nem mutatkozott, a bérét se vette fel. Anyáim suttogó hangon beszélt róla, mintha valamely bűntényről számolnál be, amit gyerekeknek nem szabad hallani. Én meg órákigi csavarogtam az elhagyott kertben, mely oly idegen lett egyszerre, mint a saját testem. Zavartan néztem nyakigláb tagjaimat, vállamon a két sótairtót, kiszögellő lapockámat, a mellemet, mely alig észrevehetően domborodott, mint az óra üveglapja. Ez a sók ismeretlen holmi én voltam, borzongva vettem tudomásul, hogy csontók, izmok, soványka hús közé vagyok bezárva' s nem bújhatok ki onnan, hiába szeretnék Bazsó bácsi után repülni, ánnyéksúllyal mögötte imlbolyogini, mint a szitakötőmonoplánok, amik aranyfényben lebegnék az átlátszó levegőben. Hiába, hiába, hiába ... A kert csodá la fosképpen más lett, tágabib és mélyebb, rőtszínű vadhajtások ugrottak ki a földből, kócos gaz verte fel a virágágyakat, mely elszántan nőtt, terjedt, dühösen borítva el a megrémült árvácskákat. A kert vége dombosán futott felfelé, azelőtt sohasem jártam erre, s mintegy bűvöletben néztem az elrugaszkodó vonalakat, mely valami új világ kezdetét jelezte, szabadabb, veszélyesebb világot. A kerítésen túl töltés emelkedett, vonatok zakatoltak el rajta rengeteg1 apró ablakkal1, arccal, vággyal, mely lentről olyan egyformának látszott és mégis mindegyik más volt... S a töltés túlsó oldalán sző Hőhegy rugaszkodott, dúshajú, zöld lombók nyájba verődve legelték a föld nedves ízeit, s a hegy mögött patakok vitték megduzzadt kis hasukat az erdő sűrűjébe, mint terhes asszonyok, akik öntudatlanul kanyarognak titkók és sejtésék között... Tudtam, a patakók mögött is van valami, újabb erdő vagy falu guggoló házakkal, rétek nyüzsgő
