Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám - Palotai Boris: Első szerelem
toztaik, mint a keze meg a lába, nem volt abban semmi csodálatos! S most, hogy szeretett valakit, különbet akart adni hétköznapi valójánál, formásabbat, előkelőbbet. Meg akarta mutatni, hogy nem akármilyen ember ő, hacsak egyszerű munkás is! A külseje is más lett valahogy. A szivarzsebéből hosszan lógott ki egy bőrszínű selyem-zsebkendő, s virág helyett kerek jelvényt hordott a gomblyukában. Boglyas sörénye, mely máskor fiatalos daccal komázott a széllel, lenyalva lapult a fejéhez és enyhe pacsuliszagot árasztott. Tudtam, éreztem, hogy Bazsó bácsi nevetséges s nem szabad senkinek így látni őt. Szégyellem Bazsó bácsit, úgy szégyellem, mint egy szennyes ruhát, amit el kell dugni idegen szemek elől... Szégyellem, ahogy a saját, elrontott, bemocskolt holmiját szégyellj az ember, ragaszkodás és bűntudat vegyült ebibe a szégyenbe s a titkos összetartozás szédült íze ... S hogy tapogatózva elrendeztem magamban ezt a szégyent, szavakba foglaltam, bevallottam magamnak — új és furcsa érzések leptek meg. Makacs háborgással akartam őt, így ahogy van, ezzel a borszínű zsebkendővel, pumpnadrágos öltözetében’, melyben sehogyse érzi otthon magát, zavaros körmondatait akartam, melyek a kölcsönvett holmik ellenségeskedésével fiyegtek rajta — sértődötten és zaklatottan harcoltam azért, amit megvetettem. S akkor ébredtem rá, hogy szeretem. A régi idillikus mesehangulat, amikor Bazsó bácsi lepkeszavakkal röpködött a virágágyak között sohase eszméltetett rá. De ez a fogcsikorgató, dühös vágy, ami taszított és kergetett feléje, megérttette velem, hogy szerelmes vagyok! S hogy Bazsó bácsi kelletlenül fogadta féktelen u gondozásaimat, mellyel nyomon követtem, mint egy meglkergült kis kutya, Anyámhoz rohantam és izgatott csuklással nyakába vetettem magamat. — A kisasszony ... — mondtam elfúlva, — Bazsó bácsi... — Mii történt? — kérdezte Anyáim és izzadt homlokomból kifújta a hajszálakat. — A Fräulein ... szereti Bazsó bácsit. — Persze, hogy szereti, — válaszolta olyan nyugalommal, melynek zavaros kis mellékzöngéje van. — Bazsó bácsit mindenki szereti. Én is szeretem. Apuka is szereti, te is szereted ... — De én látta m, hogy szereti. — Láttad? Mit láttál? — Az ebédlőben voltaik ... előbb jött a Fräulein ... aztán Bazsó bácsi... És ... — És? — kérdezte magas hangon Anyám. Felsírtam. Hogy mondjam meg Anyámnak, hogy ez volt minden, ahogy jöttek és léptek és mozogtak és sebes lélekzetük felkavarta a szoba állott csendjét. Csak sírtam elveszve. Anyáim vizes zsebkendővel mosta meg az arcomat és este sokáig tárgyait Apámmal fojtott hangon a sarokba' húzódva. Másnap a háziorvost hívták, aki figyelmesen megkopogtatta a hátamat, felhúzta a szemhéjamat és kijelentette: — szegény gyerek szörnyű sokkot kaphatott. Valami kombinált port írok ifel néki, idegcsillapító és vérképző egyben. Aztán majd meglátjuk... Egy hét múlva elküldték a Ikisasz-
