Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám - Palotai Boris: Első szerelem
— Látja, kisasszonyka, az ősznek is van tavasza, nyara, meg ősze, — mondta egyszer s én szájtátva hallgattam. — Tavasza aiklkoir van, miilkor arányló napsugár bukfencez a fáik közt s egyszer csalk megakad a leveleken. A fáik ilyenkor iszédültien állmaik, pedig szelllő se lebbenti őket, imégiis borzongani, ropogni kezdenék s összébb bújnak... Aztán megsárgiu Inaik a levelek, pirított mogyoró színt 'kapnak, meg ibogyópiírosat, majd dohánybarnára festi őket a nagy égi mázoló s így állllniak a dundi 'felllegeik alatt tarka maskarádéban, így készülődnek álomba. Ez a nyara az ősznek, amikor megérik minden ez elmúlásra s a sízőliőlk ittas színe, ráncos levélvigainók figyelmeztetnék rá, hogy készülődni kell ai föild bolyhos belsejébe... Na aztán jön az igazi ősz, az őszök ősze... A fák kopaszon dideregnek az úton, hó még nem húz rájuk gyapjas gúnyát, hát úgy fáznak, hogy a gerincük egészen elgörbül belé. A Iholdl a hidegtől kékre fagyva kóvályog felettük, szeretné megfújni a körme hegyét, ha volna neki. Na és a földön az a sok meggy alázott, letaposott falevél, fájdalmasan felszisszen, ha rájuk lép az ember és cipőtaippal a sárba gyűrj őket. így búcsúzott el tőlünk Bazsó bácsi, mert télen nem járt hozzánk, télen egyéb munka után nézett s akadt is néki bőven tennivalója. Ám kora tavasszal újból beköszöntött, lelkesen cicomázta a kertet, szép szóval, jó kedvvel. A Fráuiein ott sürgölődött körülötte s láttam, hogy Bazsó bácsi egyszer csak elakad a beszédben, tanácstalanul néz a fenyőfa harmatoszöld bolyhára,'mintha onnan várna feleletet. A Fráuiein csalk törve beszélt magyarul s nem is igen értette Bazsó ibáoslí ékes beszédjét, mégis úgy fülelt, hogy a sopfja is belereszketett. Aztán furcsa változás állott be Bazsó bácsinál... Mint miikor a bugyogió forrásvizet zöld palackokba fogják és címikét ragasztanak rá, mely szakszerű szavakkal közli, hogy hatása bélés anyagcsere bántalmaknál felülmúlhatatlan, így Bazsó bácsi is többet alkart, mint csörgedezni, szomjat oltani, bugyborékolni a saját örömére, — igen Bazsó bácsi hatni alkart s az „urias" kifejezés nyakatokért szólamaiba gyömöszölte mondanivalóját: finomkodó, szobaillatú szavakat keresett, melyek fonnyadtam zsugorodtak az ajkán, mint pincébe zárt virág. Mígi saját magát adta, költő volt, sőt több annál: llélekző mező, párás földi, csillagszöges ég' — egy kicsi mindenség boldog emberbe zárva... Most, hogy túl akart jutni ennek határain, rengeteg szegletbe ütközött, minden elienáilit és védekezett s ő egyre dacosabban próbálkozott fölfelé... Azt hiszem Bazsó bácsi elveszthette akkortájt minden ízes báját sí tudákos iparosformájú ember lett belőle, aki rosszul használja az idegein szavakat. Én azonban nem vettem ezt észre, csak szüleim beszélgetéséből hámoztam ki, hogy valami nincs rendijén. Rossz sejtelmektől gyötörve figyelni kezdtem s nem is az bolygatta meg kezdő értéllmeimet, amit láttam, hanem, amit nem láttam többé. Mert Bazsó bácsi nem babusgatta a virágokat duruzsoló hangon, nem szólongatta nevükön az új ágaikat, sőt észre sem vette a síkostestű, ruganyos hajtásokat, az acélos, pattanó rügyeket: egykedvűen babrál!t a szirmok között a mesterségbeli rutin sima üres mozdulataival. Szeretete, gondoskodása, röppenő félhangja másnak kellett, más virult és
