Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám - Kossányi József: Hajnali ének - Telek A. Sándor: Isten világa. Áldott élet. A cseléd kérdez
A teremtett föld árnyéka, fénye S míg beléhintem felhozó gondom Angyalok kara hánfáz az éjbe... A koldus-kín a fejedelmi gőg, Az apostolok hite, türelme A nemzet búja, az ember sorsa Mind itt duruzsol, zsong a fülembe. Erdő zúgása, virág nyílása Furulya sípja, patak zengése Minden itt zsibong, hogy belerázza. Hogy képét lelkem tükrébe vésse... És belevési. Míg leborúlva Karomon alszom az égi álmot öntudatlanúl rebegi ajkam: Istenem, Uram . De csodálatos a Te világod! ÁLDOTT ÉLET Áldott a föld, mely engemeí termett, Hol zengő vihar ringatta álmom És rendeléssel (Isten akarta) A szélvész között Megtiporva is ott kellett állnom ... Áldott a rög: a magyar barázda: Anyám vetése, búzavirágja, Mely néha mégis örömre vállott, Ha a nyári nap Felhőtlen égről mosolygott rája ... Áldott a szél is, amely megtépett... És szerteszórta az érett magot, Hogy új tavaszra várjon a földben És újra nyíljon, Ha elűzi az új nyár a fagyot... Áldott a sors, mely elvert pogányul És mindig újra e földre lökött, Mert csak itt élek százszor is újra Viharban, fényben S újra kihajtva ezer baj között. És áldott minden, mi bennünket ver: Lator sors, ember, krisztusszenvedés, Mert ez tisztított nemesre, jóra. És verjen újra, Hogy magyar legyünk, hogyha még kevés! A CSELÉD KÉRDEZ Újra megvirradt Uram a reggel S újra velünk kelt a tegnapi gond. Vájjon e napra parancsod mit mond? Nem fejeztem be tegnap a munkát, Pedig jól fáradt karom és lelkem... De parancsoltad: újra felkeltem. Még tenger a gaz a magyar mezőn! Irtom naphosszat egész életen, De ne büntess, ha én is vétkezem. Ha búzát vetek és pipacs fakad, Nem az én lelkem virul a gazban: Már megcsalódtam sok-sok igazban. Mig eltévelygek a magyar sorsban, százszor a kőbe ütöm a lábam, De nem ülök le az út hosszában. A lelkemet is átalhasítja Ezer fájdalom a puszta láttán, Ám de hiába csábit a sátán ... Már fáradt vagyok, de azért megyek, Mert tudom, hogy Te vezeted léptem, És hogy hiába lelkem nem téptem. Mert munkám egyszer mégis szárba fut: Búzát terem az elvadult ugar És megtérül a tévelygő magyar. S ha megérik a csoda-aratás És a fejemről eltérül a gond: Elpihenhetek, ugy-e Uram, mondd?
