Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Neubauer Pál: Hubay Jenő

partitúrában. Anna elbeszélése az első felvonásban, az orosz steppét reveláló etnográfiai zene a harmadikban, a nagy 'szerelmi duett, valamint a befejezés hatalmas, drámai Sággal telített zeneiképe, de nem különben a lóverseny izgalmának zenei kifejezése, sőt a mellék a lakok megfestése megannyi tökéletesen egyéni és mesteri megnyilatkozása Hubay zenei alkotó erejének. Ha párhuzamot akarunk, akkor Massenet-t és Bizet-t kellene említeni, azzal a különbséggel, hogy Hubay drámaisága hatékonyabb a francia zeneszerzőnél és csak formai hasonlatosságot mutat vele.

Minden igazi nagy opera csalhatatlan bizonyítéka, hogy szöveg és zene úgy forrt össze, mint Wagner zeneóráiméiban. Hubay operája ezt bizonyítja. Mert hiszen mindenki ismeri Tolsztoj regényét és a belőle írt drámát is, de éppen ezért megvan a tárgyilagos értékmérő: Hubay zenéje az ismert tartalmat új erővel telíti meg, sőt egészen új elemeiket visz beléje és elmondhatjuk, hogy a tartalom a zene révén elmélyült.

Megrendítő az a magasfeszültségű H-dUr akkord, amellyel az opera zárul. Az indulás egy kvinttel mélyebben történt, földet éreztünk, amelyen gondtalan emberek táncra perdülnek, a végzet még1 nem bontogatja szárnyát, Anna még nem vesztette el lelki egyensúlyát. A záróakkord elvágja a tragédiát, és Annát, aki szerelméért megbűnhődött, engesztelőén égi magasságba ragadja tiiSztu'ltabb régiókba és ezeket revelálja a H-dur akkord.

Hallatlanul színpompás zene ez és emellett végiig előkelő a belső vonalvezetése. A mester biztos kezével keveri a színéket és vezeti a zenékart. Akár francia négyeshez komponál muzsikát, akár mazufka ritmusai szökkennek a magasba, vagy a viaskodó lélek zenei színeit eleveníti meg, mindig Hubay marad.

Triolák és szeksztolák lenge könnyedséggel hullámozzák körül a nagysíkú dallamokat, a szólókat és duetteket, kórusok tarkítják az összképet és amikor például a velencei jelenet elején még szerelmet zengi a zene, már iborongós aláfestésű az, ami a nagy szerelem időjében még ragyogott és pompázott. Wronsky még takargatni1 szeretné, hogy elfordul Annától, — Hubay őzt zseniálisan úgy fejezi ki, hogy a kettő duettjében a hangok uniszónó már csak elvétve és mintegy kényszeredetten egyesülnek. Sárgult falevelek őszi hangulatával indul az utolsó felvonás, — Hubay ezt üres oktávokkal vezeti be, jelezve, hogy végtelen ür, mélységes szakadék Anna lelke: saját lelkének végtelenségébe bukik és nincs, aki a halálos bukásban megakadályozhatná. Az átoikmotivum tizenhatod kottái sötét erővel és disszonánsán keverednék a törpe muzsik-motívum szaggatott démóniiájával és a törpe végzetkalapácsa utolsót sújt s agyonsújtja a szerelem mártírját. Hubay betartja az opera zárt formáit, az áriákat, a dalokat, a duettet. A zenekar teljesen összeforr az emberi hangokkal, részben uralja őket, ahol drámaisági folytán erre szükség van, részben a hangnak alá van rendelve.

Hubay alkotásai a magyar talaj ritmusából és a magyar folklóré elvitázhatatlan hatásából nőtték ki, de ami Liszt zenéjében még a magyar cigány és a magyar zenei különlegesség, az Hubay szerzeményeiben a népdal, amely természetes melegágya az európai zenének, mint ahogy Wagner zenéje a maga teljességében csak a német Lied alap