Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-03-01 / 3. szám - Szombathy Viktor: A szloveszkói magyar színészet kérdéséhez

SZOMBATHY VIKTOR:

A SZLOVENSZKÓI MAGYAR SZÍNÉSZET KÉRDÉSÉHEZ

„Szlovenszkói magyar színészet": véleményünk szerint, ilyen nincs. Nem szavakkal való játszás, ha így stilizáljuk: „magyarnyelvű színjátszás van Szlovenszkón". A nemesveretű, széles skálájú színművészet kifejlődéséhez sem hely, sem megfelelő, nagyszámú műértő közönség, sem kellő mennyiségű színész nincsen. Pozsony s Kassa volna az a két város, amelynek közönsége elvileg nagyobb igényeket támaszthatna a színművészettel szemben, tudjuk azonban, hogy Pozsonyban a magyar színészet csak hat héten keresztül játszhatik egy évben, akkor is nyáron s nem a téli főszezonban s Kassán is megszámlálják gondosan a magyar színészet napjait. A vándorútra kényszerült színművészet önmagában hordja hiányait s kényszerű művészietlensége okait. Ha a színművészet mégis magasztosai nyújt, ha olykor felülemelkedik a vidéki átlag színvonaléin, ha vannak megdöbbentően szép színházi esték s ha néha egy-egy művész alakítása megragad; ezt a szlovenszkói színművészet krónikájában megannyiszor fel kell jegyezni gondosan, mert odáig jutottunk, hogy a közepes értékű színielőadásokat is a kritika elismerő szavaival kell fogadnunk. Két társulatunk van, az egyik keleten, a másik nyugaton. A keleti társulatnak jutott a szeszélyes Kárpátalja is, ahol a közönség vagy sztrájkol, vagy hirtelen lelkesedéssel s inkább nemzeti tüntetésből, mint belső szükségletből zsúfoltig tölti a nézőteret. A keleti társulatnak a műsora jobb, a színészei is jobbak, viszont gazdaságilag a nyugati van jobban megalapozva s a nyugati társulat van abban a szerencsés helyzetben is, hogy városainak közönsége jobbam ragaszkodik a színházhoz, jobban áldoz a szórakozásra.

A színházbajárás vidéken inkább szórakozás, mint belső kényszer. Nem a művészi érzések levezetője! Erre mutat az is, hogy mindinkább tért hódit az olcsóértékü operett s a könnyű fajsúlyú vígjáték, a közönség néhány órára meg akar feledkezni bajairól, gondjai ró l>, szívesebben nevet, vagy nagyobb örömmel hallgat éneket. Más oka is van azonban annak, hogy a nyugati társulat főképen könnyebb értékű színművek propagálására adta magát. Az, hogy a színház nem tud megbirkózni komolyabb feladatokkal. Nem tud megbirkózni részint rajta kívül álló okokból, rézint pedig saját erejétől sem nagyon telik. Vidéken rendszerint kicsinyek, szűkek a színházak, azokat megfelelő díszletekkel felszerelni, a színpadot látványossá, illúziókkal teltté tenni alig néhány városban lehet. Komoly színpadja vidéken úgyszólván csak Érsekújvárnak s Lévának van. Komárom, — bármily kultúrvárosnak szeretjük is nevezni, — még nem építhette fel állandó színpadát, ami pedig állandó színpadául szolgált valaha, azt lebontották még azelőtt, mielőtt felépítették volna az ujiat. Sem Losonc, sem Dunaszerdahely, sem Ipolyság, sem Rimaszombat nem nyújt kellő kényelmet a színészeknek: a külső hatások így hát elmaradnak, pedig tapasztalatból tudjuk, hogy néha a külső hatások szépsége segít elfeledtetni a belső jóságban jelentkező hiányokat. E kisvárosok közönségében is kevés a műértő. Aki müértő, az rendszerint áldoz annyit, hogy nagy városokban látogassa meg az időszerű előadásokat. Az átlag-közönség színvonala nem lelkesíti a színészt nagyszerű játékra: néhány triviális mondat többet ér siker dolgában, mint a legkifejezőbb gesztus. A színész az olcsó sikert sokszor szívesen téveszti össze a lélekből fakadó, komoly taipssal. Ezek a vázolt körülmények már befolyásolják a színész teljesítőképességét. Mivel azonban a színigárda sem áll mindig hivatása magaslatán, mivel a néhány jó színész körül túlságosan sokan vannak olyanok, akik csak a segédszínész címét érdemlik ki, ennélfogva természetes, hogy az együttes színvonala sohasem éri el a kellő magasságot. Mindig akad egy-két jó vezető színésiz, aki mellett azonban a többiek munkáját,— bármennyire is igyekeznek, — nem lehet a komoly kritika mércéjén meg