Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám - Baráth László: Politikamentes kisebbségi kulturélet
árnyalják az emigránsok. Talán nem is helyes ez a kifejezés, de bevett. Saját magukat előszeretettel nevezik baloldali intellektueleknek. Magasabb modorban írott eszmefuttatások a déracínés kifejezést sem kímélik tőlük. Kik voltaképpen ezek az emigránsok, és hogyan jutottak velünk összefüggésbe? Erre a kérdésre nagy általánosságban is adhatunk választ, s azt hiszem, hogy nem vétünk a tárgyilagos igazság ellep. A magyarországi 1918.—1919-es évek forradalmi megmozdulásaiban előkészítő vagy ténylegesen sötét szerepet vitt egyének, akik a nemzeti kormányzat visszaállításával jól felfogott személyi érdekeiknél fogva kivándorlásra kényszerültek. Kapcsolatuk a magyar földdel és e kapcsolat híjján elképzelhetetlen őszinte osztályharcosi meggyőződésük erősen vitatható. Ezeknek az emigránsoknak is nehéz dolog azonban világnézeti szempontból az egy nevezőre való hozása. Egy közös alapot azonban azonnal találunk: ez a hivatalos Magyarország elleni engesztelhetetlen, gyerekes, tajtékzó és pathológikus gyűlölet. Ebben mindannyian megegyeznek. Érdekes, hogy e közös tulajdonságuknál fogva jutunk velük először kapcsolata. Ez az írásaikban és viselkedésükben állandóan kifejezésre jutó attitűdé ugyanis bizonyos csehszlovák körökkel szemben possibilissá tette őket, a kormányzattal szemben az itteni kisebbségi életben polgárjogot nyertek, még pedig legtöbb esetben mint az itteni magyarság szószólói. Tagadnom kell, hogy általában a magyarsághoz valami közük lenne magyar használati nyelvükön kívül, de kétszeresen tagadnunk, sőt küzdenünk kell az ellen, hogy kultúrális kérdésekben ezek az emberek az itteni magyarság nevében merjenek nyilatkozgatni, ami az utóbbi időben egyenesen krónikus tünetté vált. A csehszlovák kormányzat az emigránsokkal szemben még eddig ki nem kristályosodott állásponton áll. Kritikai szemmel néző cseh és szlovák körök teljesen tisztában vannak az emigránsokkal operáló kultúrpolitika hitványságának, fiktív, tartós eredményeket sohasem hozó mivoltának. Mint pozitívumra hivatkozhatunk Benes Eduárd dr.-nak az emigráns kérdéssel kapcsolatos álláspontjára. „Nemzetek forradalma" című művében így ír: „Az emigránsok erkölcsileg és anyagilag környezetüktől függnek, és természetük mindig a radikalizmus felé vonzza őket, _ ami másként nem is lehet, — ez minden emigrációval vele jár, — s így nem tükrözhetik a hazai hangulat igaz képét." — Benes Eduárd dr. igen találó definíciójából következik viszont, hogy erkölcsi és anyagi függőségük a környezettől, melyben élnek, — attól is megfosztja őket, hogy a környezettel kapcsolatos viszonylatok igaz képét adják. Ha tehát az államfőnek ez a felfogása, indokolatlan lenne minden szempontból, ha az emigránsok maguknak arrogált közvetítő szerepét a kisebbség és a többségi nemzetek között, mi a saját részünkről elfogadnánk. Különösképpen pedig akkor, mikor az emigránsok, szervesen nem tartózván a magyar kisebbség komplexumába, annak sem kultúrális, sem egyéb követelményeit nem érzik át, s még ha át is éreznék, saját személyi érdekeiknél fogva annak nem lennének hű tolmácsolói. így csak játszák továbbra is a köz- és kultúrális élet minden vonatkozásában magukra vállalt Potemkín-requisitumok szerepét. Nos hát, nézzük meg közelebbről a szövetkezett emigránsok és a társult intellektuelek követeléseit. Ezeket a kultúrális követelményeket három pontban foglalhatjuk össze:
